Hát mégiscsak igaznak bizonyult a legenda. És bazdmeg, a tanár KOPOGOTT mielőtt visszajött a terembe, egyem meg a kis szívét, ötös zh-t írtam.

Viszont ma ténylegesen zh-ít írok alig egy óra múlva, és most nagyon sokat készültem, az összes kiadott diasort megörökítettem manuálisan puska formájában. Vannak ilyen legendák, hogy ez a tanár ki szokott menni zh közben, remélem nem kacsa, meg azt is remélem, hogy nem pont azt az egy darab diát fogja kérdezni (pedig de), amit kihagytam azt gondolván, hogy abba úgysem megyünk majd bele.

Patrik olyan gyönyörű, tízből tizenöt pontos szöveget írt nekem a tablóképe hátuljára.

Ma végzősbálba megyünk.

Vetettem egy pillantást a tárgytematikára és rájöttem... hogy nem is írok ma zh-t. Három hét múlva írok zh-t. Ezt benéztem.

Én még soha nem láttam ennyi dühös embert egy rakáson, mint ma reggel itt a koliban. Nem volt net majdnem fél órán keresztül. Ma zh-zok, most sírok tanulok.

Olyan jó, hogy eddig mind a három év alatt nyugati fekvésű szobát kaptam (és tényleg jó, mert a főbejárat van alattunk, mi látjuk a nagy jövés-menést), így mikor plusz tizenöt fok fölé megy a hőmérséklet, délután háromkor az erkélyünkön már harminc fokot lehet mérni.

Basszus, le kéne vinni a szemetet, mostmár romlik, gondolom.

Télvíz idején a Central Park kacsái eltűnnek, hogy kamionnal viszik, vagy repülnek, az örök kérdés marad, de hétfő reggel a Lola összepakolja a hűtőt, és ő is délre költözik, vissza az egyetemre, ő igen, végre. Már majdnem nem bírtam ki ezt a hétvégét, ez egyre neccesebb és rosszabb.

Jövőhéten két zh is lesz, és én a szó szoros értelmében szinte semmit sem tanultam rájuk (majd holnap, majd holnap...), nagyon vicces dolgok fognak itt történni, kérem.

Home alone day van, estig megmenekültem, gyorsan magamhoz is veszek annyi élelmet, amennyit csak tudok.

Most tudtam meg, hogy unokatesóm ballagási fogadása oylan lesz, hogy beülünk egy étterembe és mindenki azt rendel, amit akar. Hát ez szuper, már veszem is végig a listát azokról a dolgokról, amiket már ezer éve meg akartam kóstolni, de nem tehettem az ár miatt. Szia szarvasgomba, soha nem voltam boldogabb!

Délután jönnek keresztszüleim, átadják unokatesóm ballagási meghívóját (nekem a keresztszüleim a nagybátyám-nagynéném páros, igen) = háromféle süteményt sütöttünk, ötféle üdítőt vettünk, felnyaltuk a lakást, mert meg kell adni a módját, hát na. De két hét múlva mi eszünk ingyen, étteremben!(!!!)

Az arckifejezésem miatt úgy nézek ki, mint aki rosszban sántikál, pedig esküszöm, hogy csak fáj a fejem.

Nagyon nem akarok itt lenni, ez a hely megöl engem. Megint hánytam, szóval már biztos vagyok benne, hogy idegi alapon megy nálam ez a dolog, mivel egész nap görcsölök. Hazaértek tesómék, és nem túlzok, öt perc múlva anyám már ordibált velem, és ezt úgy kell elképzelni, hogy olyankor mindent a fejemhez vág, lekurváz, a porba tipor, azt mondja, hogy én egy kis szarcafat vagyok itthon, és csak akkor szólalhatok meg, ha ő engedélyt ad, meg azt is mondta, hogy nem érti, hogy Patrik mit lát bennem, úgysem fogok kelleni a végén. És én ezért féltem nagyon bemutatni neki Patrikot, mert én nagyon jól tudtam, hogy ez lesz, ezt fogja kreálni belőle, felhasználja ellenem. Van fogalmatok róla, hogy hogy milyen kegyetlenül kikészít ez lelkileg? Mindig megtalálja a gyenge pontomat, meg tudom, hogy ez az egész hogy hangzik, most biztos mind azt gondoljátok, hogy túldramatizálom, de fogalmatok sincs, hogy mik mennek itt. Tíz éve ezt hallgatom minden egyes nap, volt, hogy azért kaptam, mert nincs önbizalmam, én meg csak bőgtem, és megpróbáltam elmondani, hogy miatta nincs, de abból csak még rosszabb lett. Ha tudnátok, hogy mi ment a legutóbbi szülinapomon, akkor nagyon elfajultak a dolgok, anyám kivágta a tortát a kukába, ráparancsolt a tesóimra, hogy fel ne merjenek köszönteni, felvonult a szobájába, én meg csak bőgtem, mint egy hülye, meg sem tudom védeni magam. Apa próbált valamit tenni, de felesleges volt, csak még jobban én lettem a hibás, merthogy direkt összeugrasztom a szüleimet, meg apa is milyen szar alak, hogy mellettem áll, adja alám a lovat. Aztán délután jöttek az unokatesómék és abban a pillanatban, hogy beléptek a nappaliba, anyám előjött ezer wattos bájvigyorral, én meg próbáltam takarni a vörös szemeimet, az allergiámra fogtam. Az is fáj, hogy a tesóim is sokszor fel vannak háborodva, velem értenek egyet és ezt el is mondják - mikor anyám nincs ott. Nyíltan soha nem véd meg senki. Tudjátok, hogy néha milyen gyűlöletet érzek? Tudjátok, hogy ez mennyire fáj és milyen bűntudatom van miatta? Meg olyanokat gondolok halál komolyan, hogy ha most elmehetnék itthonról és soha többé nem jönnék vissza, soha nem látnám a családomat viszont, akkor nyugodtabb és könnyebb életem lenne. Mégis milyen elcseszett, gonosz ember érez ilyeneket.
Az sem megoldás, ha elbújok a szobámba, mert ha nem megyek ki, akkor meg az a baj, azért vesznek elő, mert én biztos utálom őket, meg milyen szemét vagyok, meg önző, meg akkor minek is vagyok itt, költözzek már el, más már két gyereket szül a koromban (persze, képzelem milyen boldoggá tenném, ha szülnék, ki is tagadnának érte). Én tényleg tudom, hogy ez hogy hangzik, de ez nagyon megterhelő, nem bírom már se testileg, se lelkileg. Összenyom ez az egész, meg azt érzem, hogy egy nyomorék vagyok, megcsonkított, már most tönkre van téve az életem, mert én soha nem éreztem önbizalmat, soha nem láttam magam szépnek, sokkal érzékenyebb vagyok, mint mások, valahogy mindent ezerszeresével élek meg, mint kellene, ja, és néha gyűlölöm az anyámat, ez sem normális. Nem érzem azt, hogy egészséges vagyok. Mindenki őrizze meg a pánikját, nyugalomra semmi ok.

Már nem is érdekel az egész, nem lesz bűntudatom tovább egy percig sem, én próbálkozom, meg akarom, hogy jobb legyen, de az anyám egyenesen gyűlöl engem, én ezen nem tudok változtatni. Ő akkor boldog, ha minél jobban sikerül megbántani, meg rajtam levezetnie a kis szarjait. Én erről nem tehetek, nem érdekel már, nincs erre szükségem.

Szerda délután voltunk a H&M-ben is, de én annyira utálom az ilyen helyeket, találtam tök jó cipőt, de ők természetesen csak tucatnőkre gyártanak ruházati cikkeket, 40-es volt a legnagyobb méret. Ha Amerikában lennénk, pert is nyernék ellenük, mert basszus, én nem lehetek róla, hogy ekkora a lábfejem, igazán nem kéne kiközösíteni emiatt. Ez egy ilyen család, magasak vagyunk, hülyén is néznénk ki kis lábbal.

Köcsögök.

Kedves N. Csilla pedig igazán szólhatna már a K&H-nál, hogy változott a telefonszáma, mert már kezd elegem lenni belőle, hogy az én, már december óta meglévő telefonszámomra küldik a bankos sms-eit. Vagy legalább akkor már küldenének pin kódot is, vagy valami.

Én nem akarom, hogy a macskáim kövérek legyenek, mert az milyen rossz már az izületeiknek, figyelek is rá, hogy ne hízzanak el, mind fitt és izmos. Az aranyhalam is fitt és izmos.

Az éjjel meg annyit görcsöltem, mert Patrik egyig dolgozott és onnan utána rögtön indult haza (nem a koliba, tényleg haza). És tényleg nagyon jól vezet, nagyon sokat is vezet, meg autópálya, de akkor is éjjel egy három órás út munka után... nem voltam nyugodt, egy csomószor felébredtem és a mobilomat lestem. Négy előtt egy kicsivel írt, hogy megérkezett, egyben van, reméli, hogy én éppen egy szépet álmodok, reggel hív.

Amúgy tegnap állati fura volt, tiszta paranormális jelenségek, visszautaztunk az 1991-93-as időszakig, mivel a tesóim mind el vannak utazva a hétre (ma jönnek haza), mi meg hárman voltunk a szüleimmel. Már egyszer volt ilyen nyáron is, és érdekesség, hogy ilyenkor mindenki nyugodt és kiegyensúlyozott, nem ordibálunk egymással semmi miatt, nincs vita, béke van és nyugi. És olyan jó volt, anyával ültünk a nappaliban és néztük a híradót, beszélgettünk, senki nem vágott a szavamba. Szóval ez most nagyon gonosznak hangzik, de olyan jó a tesóim nélkül, mivel a szüleimmel való vitáim nagy része pontosan miattuk van. Mert például a tesóm hétvégén későn kel fel, későn reggelizik, nem pakol el semmit maga után, nem mosogat el a madamka, nem csinál semmit, és engem vesznek elő, én vagyok a szar, mert miért nem pakoltam el én utána, ő még kicsi. És akkor még szarabb alak vagyok, ha esetleg meg merem említeni, hogy már elnézést, de egy tizennégy éves "gyerekről" van szó, én tizennégy évesen már vasaltam az egész családra, ez meg még mosogatni sem képes, vagy visszarakni a hűtőbe a tejet, porszívót meg életében nem tartott a kezében. Ebből szoktak lenni nálunk az egész délutános ordibálások, engem megvádolnak mindenféle sértő dologgal, nekem pedig természetesen meg kell védenem magam, aztán minden elfajul. Pedig a szüleim tudják jól, hogy igazam van, anya már nem egyszer be is vallotta ezt nekem egy elborult nyugodt pillanatában. Ezt csak egy elsőszülött értheti. Szerintem Kínában is ezt az "egy gyerek" politikát egy elsőszülött találhatta ki, és milyen okos is volt az az ember, remélem állítottak neki legalább egy mellszobrot vagy valami, mert egy rakás embert megmentett a lelki betegségektől. A pszichiáterek viszont tuti utálják.
A látszat ellenére én tényleg szeretem a testvéreimet, el nem cserélném őket, csak néha nagyon elegem van belőlük. Meg úgy szeretném például, ha nem szörnyű jobb kapcsolatom lenne anyával, de úgy érzem, hogy ha nagy lassan sikerül is felépítenem valamit, akkor azt a tesóim egyetlen pillanat alatt mindig romba döntik.

Amúgy ma nem tudom mi volt velem, biztos terhes vagyok, de olyan durva hangulatingadozásaim voltak, hogy rendesen rá kellett harapnom a nyelvemre, hogy ne legyek bunkó a másodikosokkal, a következő pillanatban pedig már majdnem bőgtem, pedig semmi okom nem volt, nem voltam szomorú, nem mondott senki semmit, nem történt semmi. Aztán két perc múlva megint mérges lettem a semmiért. Aztán meg röhögőgörcsöt kaptam.

Az allergiámra fogom, ilyenkor mindig taknyom-nyálam egybefolyik, a szemem meg szúrni kezd abban a pillanatban, hogy kiteszem a lábam az épületből. Gyűlölöm a tavaszt.

Két hét után hazajövök az egyetemről = a szó szoros értelmében leesik rólam az összes gatyám, amikben itthon szoktam lébecolni. Éhező egyetemista vagyok.

A délután meglepőden jól alakult, az őseim tök normálisan viselkedtek és anyám teljesen meg van elégedve Patrikkal, szerintem bírja. Mondjuk úgy éreztem, hogy apát kicsit megviselte ez a találkozás, csöndesebb is volt mint szokott, neki azért még huszonegy évesen is csak a kicsi lánya vagyok.

Kínaiak lettünk, mert mindketten pizsamagatya fölé vettük fel a dzsekit, mikor elmentünk elemózsiát szerezni valamikor éjfél tájban, de ez persze nekünk teljesen rendben lett volna józanul is, nemhogy még befröccsözve. Az én pizsamagatyám zebracsíkos, roppant visszafogott darab, nagyon szeretem amúgy. Volt valami egyetemi buli, szembe is jött velünk egy rakás ember, de ez sem volt kínos, mert szerencsére egyesek olyan ízléstelenül tudnak felöltözni, hogy még pizsamában is mi vagyunk a szolid elegancia hozzájuk képest.

Ha valamit, akkor azt tudni kell rólam, hogy a bor velem nagyon érdekes dolgokat művel már egészen pici dózisban is, extraérzelmes- és érzékeny leszek tőle. Mindig felerősíti az épp aktuális uralkodó érzelmemet, akartam én már eret felvágni két pohár bor miatt még a régi szép időkben. Aztán ez nem igazán jött össze, mert hánynom kellett. Eddig mindig csak akkor ittam bort, amikor szarul éreztem magam valamiért, el is könyveltem a bort eleve sátáni szarnak, de nem, nem is az. Tegnap este végre pozitív jellegű érzelmeimbe akartam megfulladni. Ja, a kajaportya után már csak feküdtünk az ágyamban, a sötétben, nyálaskodtunk és szőttük a kis jövőnket, szobatársam meg valamikor kora hajnalban ért vissza a buliból, addigra már bőven bealudtunk. Az az igazság, hogy a jógás napokon mindig úgy be vagyok punnyadva, hogy csoda, hogy nem aludtam be már tízkor, főleg hogy tegnap még egész délután úton is voltunk.

És én annyira szerelmes vagyok, és miután lezajlottak a gimis ballagások (én unokatesóm, ő kishúg miatt érdekelt), majd egy szombaton elmegyünk a vidámparkba, meg az állatkertbe, thai kaját ebédelünk, megnézzük, hogy mekkora a bálnaszív, meg veszünk füstölőt.

Ma meg délután cseszegetős óra van, utána meg már itt lesznek anyáék, úgy van megdumálva, hogy elmegyünk valahová ebédelni együtt, hogy mégis tudjanak kicsit beszélgetni Patrikkal, és aztán indulunk haza. Nem állíthatom, hogy nincsenek aggodalmaim ezzel a nappal kapcsolatban.

A Patrik kicsi kocsijáról azt kell tudni, hogy huszonöt éves, repedezett a műszerfal, és mindig nekem kell kinyitni belülről az ajtót Patriknak, mert kívülről nem nyílik a vezetőülésnél. Továbbá lelke van, max hangerőn szokott dübörögni belőle a zene, amire a világ legfalsabb férfi hangja (Patrik) és a világ legfalsabb női hangja (én) együtt dalol ordibálva (you make me feel like I'm living a teenage dream - a mi hivatalos dalunk, a fiunk meg nyílván csak zenei zseni lehet majd ilyen génállománnyal). Az ülés is strapabíró, nem panaszkodom.

Eltöltöttünk egy varázslatos délutánt a Telenorban, meg voltunk a teszkóban, vettünk bort, ma fröccsözni fogunk, szóval ez még egy szép éjjel lesz, majd meglátjátok.

Közben békésen rohad kiszárad a bőr a talpamon, ezt pedig a teljes, huszonhárom fős jógacsoport is megtekinthette. Tegnap délután bekentem arckrémmel (mert most mi van, ha arcra jó, talpra miért ne lenne?) de a guppiagyammal rögtön meg is feledkeztem erről, full trutyis talppal felpattantam és ugyanazzal a lendülettel hanyatt is vágódtam. Vannak fájdalmaim.
Ja, reggel meg megyek jógára, szökkenek le a lépcsőházban nagy lendületesen, erre ki jön szembe velem az aulában? Kétezer ember lakik itt, de természetesen összefutok a hülye zaklatómmal, mert miért ne. Patrik azt mondta, mikor meséltem neki, hogy na jó, ebből elég, este megkeresi (mi is tudjuk, hogy ő hol lakik, bibibí) és végleg leállítja.

Az meg oké, hogy hétfőn végzős kocsmatúra, de akkor gondolom a HÖK küldi borítékban, vagy utalja a pénzt, amiből vesszük majd a piát minden állomáson. Gondolom így gondolták.
Nem, amúgy eszem legádázabb kis ágában sincs odatolni a képem, mivel rühellem az évfolyamot, azt is meggondolom, hogy a diplomaosztóra elmegyek-e egyáltalán, nemhogy még egy közös hányásra, hát hogyne. Évfolyamtalálkozóra is csak abban az esetben leszek hajlandó elmenni, ha kőgazdag leszek, vagy lesz annyi pénzem, hogy tudom tettetni egy este erejéig, hogy kőgazdag vagyok.

Ma reggel különösen szenvedek, de mind tudjuk, hogy aki korán kel, az olyan helyet lel a jógateremben, ahol nem látszik a tükörben(!!!). Ez a legújabb kedvenc stratégiai játékom.

Szerintem hamarosan rám fog zuhanni egy műhold, húsevő hangyák támadnak meg, kitöröm a nyakam jógán, vagy kiderül, hogy petefészekrák miatt marad ki a havim, mert túl sok, már-már abszurdan szuper dolog történik velem mostanság.

Az előbb beszéltem anyával egy jó fél órát telefonon, elmondta, hogy mi volt a mammográfián, hogy végül egy picike kis, 2 mm-es cisztát találtak amit ott rögtön el is intéztek, de a biztonság kedvéért azért elküldték laborba. Ugye anyának tegnap délután be kellett mennie a leletekért, ahol az a módi, hogy nem csak hozzádvágják a papírokat egy kis ablakból, hanem egyenként behívják a delikvenseket a rendelőbe, mint az X-faktorban. Anyának eleve szar volt nézni, hogy volt aki bőgve jön ki (meg olyan is, aki boldogan), de mikor megjelent az az onkológus doktornő, aki a nagymamám orvosa is volt (milyen szép szakma, a mi családunkban az a nő = a zord kaszás), anya bepánikolt, hogy úristen-úristen, ez biztos miatta jött, meg fog halni ő is, mi lesz a gyerekekkel, a Lolán kívül mind életképtelen. Aztán nem volt semmi, vagyis minden rendben, mondták, hogy fél év múlva azért menjen vissza a biztonság kedvéért, mert a nagymamám mellrákban halt meg, mint tudjuk.

Amúgy ezt a cisztát is véletlenül találták meg, mert nem azon a részen volt, ami miatt visszahívták, éljen az  orvostudomány.

Ettünk thai kaját, nem késtük le az utolsó metrót, nem kellett egy OTP előterében aludnunk az automatához dőlve, a szobatársam kizárt a szobából, de semmi gond, nem haragudtam, épp Gábor barátnője (ő egyébként nem a mi egyetemistánk) is A Fiúszobában aludt, és igaza volt Patriknak, az a csaj szörnyen horkol, fél éjszaka hajnal ezen röhögtünk a takaró alatt. Hétkor szólalt meg az ébresztő, amit Zolinak hívnak, látványosan kislattyogott az erkélyre és olyan hangosan nyújtózkodott, hogy szerintem minden jelenlévő gerince dettó kiroppant az övével együtt. Aztán fogta magát, bekapcsolt egy kedves kis mulatós dalt, ("necsi necsi necsinálja énvelem", ezért imádom a reggeleket, kockásra röhögöm a hasizmom), leült velünk szemben és elkezdett faggatózni, hogy na de meséljünk már. Az a valaki, aki egyszer kijelentette, hogy a férfiak nem kíváncsiak, az nyílván nem ismert férfit, mert ó dehogynem azok, csak másképpen.

Kielégítettük Zoli és Gábor információéhségét, aztán ezek fél nyolckor elhúztak, én meg az előbb találtam a piros bőrdzsekim zsebében ÖTSZÁZ forintot, amit még ősszel hagyhattam benne, vagy egy kobold csempészett oda, mindjárt sikítok, annyira boldog vagyok.

Vagy az idő, vagy a nevezéktan álmosít, nem tudom eldönteni. Úgy aludnék egy jót, de akkor nem tudnék aktívan azért imádkozni, hogy ne támadjon fel a szél még véletlenül sem, mert akkor búcsút vehetek az erkélykorlátra kiteregetett, kedvenc narancssárga zoknimtól. Az egyetem főépülete elé pedig az én szobrom fog kerülni, vegyen mindenki példát rólam, jegyezzétek fel, mert ma megrajzoltam azt az izét, ami a csütörtöki órára kell.

Ma hirtelen ötlettől vezérelve moziba fogunk menni, az Eleven testeket nézzük meg, aminek az első öt percét én már láttam pár hete, de már Tony Stonem a zombiherceg monológjánál röhögőgörcsöt kaptam (most látom, hogy elvileg horror-vígjáték, hát így már mindjárt más), kicsit pihentetnem kellett a rekeszizmokat, aztán ebből sok pihenés lett, felejtés, majd törlés.

Annyira utálom ezt, a szobatársam legújabb sms csengőhangja egy rohadt magas, rohadt hosszú sípolás, ami miatt nyílván még az Atlanti-óceán delfinei is tudnak minden üzenetéről, én meg legszívesebben megmikróznám a hülye mobilját reggel fél hétkor, könyörgöm. Ez normális? Meg nyafog nekem, hogy ő kövér, meg mennyi tanulnivalója van, de akárhányszor csak látom, vagy GTA-zik, vagy tömi magát popcornnal, pizzával, meg csokival, és akkor sápítozik NEKEM, hogy ő nem halad, meg ő csak hízik. És engem nem az zavar, hogy ő szemetet eszik, hanem az, hogy utána panaszkodik. Múlt hét elején is lement nagy hévvel futni húsz percet, aztán hazajött, betolt egy tábla Milkát, majd nekem sírt. Nem szeretem az ilyen embereket.

Meg mindig faggatózik, és ez olyan izé, én utálom ezt, amit akarok azt majd magamtól elmondom (vagyis majdnem semmit). Néha nagyon tele van a hócipőm, míg így is, hogy ritkán vagyok a szobában, elegem van, alig várom már az őszt, csak lennénk már külön lakásban. Tegnap délután is bementem a kék pulcsimért, látja, hogy görnyedten csoszogok, mindjárt kifordulnak a beleim, haldoklom, vizes a hajam, húznék vissza feküdni Patrikhoz, de nem, nem ám, vele meg kell vitatni a legújabb kiszemeltjének a horoszkópját. És ez amúgy olyan gonosz tőlem, mert egyébként aranyos lány, ha nem élsz együtt vele, akkor nincs semmi gond, de ha igen, akkor egy szép napon az sms csengőhangján mellé arra ébredsz, hogy fel akarod őt darabolni.

Amúgy már jobban vagyok, éjjel kihánytam magam, aztán rendbejöttem, szóval ma lehet tanulni. Biztos, egyrészt a stressz miatt vannak velem ezek a dolgok, például ideges vagyok anya mammográfiája, a zaklató évfolyamtárs, meg a közelgő vizsgaidőszak miatt is, jövőhéten két iszonyat szar zh-m + beszámolóm lesz, amiknek sikerülniük kell. Úgy szeretnék csak egy kicsit elveszni a kis lila ködben, de nem tudok, nem igaz már, én ezt nem érdemlem meg talán? Ez az egész olyan igazságtalan, mert én boldog vagyok, de közben itt vannak ezek a levakarhatatlan stressz-generáló tényezők, amiken valljuk be, mindenki stresszelne. Olyan hülye álmaim is vannak mostanában, amiknek nem a tartalma a lényeg, mert kis apróságok, hanem az, hogy nagyon sokszor felébredek belőlük egy-egy pillanatra. Kinyitom a szemem, van fél másodperc éber pillanatom, amikor azt hiszem, hogy az álom megtörtént, majd visszacsukom a szemem, és már folytatódik is.

És nyílván csak ezekért húztam fel magam a szobatársam dolgain, én ennél sokkal türelmesebb szoktam lenni vele, bocsánatot is kérek. Meg igazából, ha arra gondolok, hogy milyen kedves volt, amikor Patrikról meséltem neki, mondta, hogy menjünk el mi is az állatkertbe bálnaszívet nézni, mert tök jó, meg hogy adott nekem egy csomó citromot, akkor szégyellem is magam a kirohanásomért. Lehet, hogy ki kéne használni, hogy így ennyire benne vagyok most a panaszkodásban, de más kivetnivaló már nem jut az eszembe.

Nem vagyok túl jól, ez most bután hangzik, de olyan, mintha a szerveim fájnának, a jobb vesém, a májam, meg nehéz levegőt venni, és ez elég félelmetes, pedig biztos csak behaluzom az egészet. Van egy üdítős palack teli forró vízzel a hasamon, az valamennyire segít.

De azért Patrik beteget jelentett a melóban, mert nem akar így egyedül hagyni, ez nagyon jó érzés, meg az is, hogy azért a szerveim legalább a lelkem kedvéért rothadnak. Ez kedves tőlük, de tényleg, el is van nézve minden fájdalom a részemről.

Tegnap éjjel még lefekvés előtt elmentünk egyet koktélozni, én ittam egy cosmót, aztán feleztünk egy olyan szép fagyállókék, nyalókás Lollipopot, amit megkaptunk féláron, mert a jattot minket ott nagyon szeretnek és megbecsülnek, és nem utálnak a pincérek, mint az egyetemi kávézóban csak azért, mert többet nevetünk, mint az átlag hát istenem. Nem is mondtam, hogy délután meg vettem magamnak egy kis pohár kefírt, kibontom, erre látom, hogy  ott az a lé a tetején. Mondom, oké, leöntöm a csapba, odaállok, egy igen érzéki és szakszerű csuklómozdulattal megdöntöm a poharat, erre nem az egész beleborul a mosdókagylóba? Hát de-de, persze hogy. Szóval csak a szokásos, de mindegy, még ez sem szegheti kedvem, röhögve lekanalaztam a tetejét, szóval azért olyan 20%-át hasznosíthattam, jövőhétre meg szeretettel meghívom a karbantartót egy duguláselhárításra.
És a veszedelmes viszonyok legújabb része is itt van.
Tegnap este szerda óta először beszéltem anyával és tök kedves volt velem, még meg is lepett, azt mondta, hogy hiányolt, hogy nem hívtam, meg hogy csütörtökön jönnek erre apával (ja, meg egy rakás ismerőssel, nagy poén lesz), majd megyek haza velük ÉS meg akarja ismerni Patrikot. Eléggé stresszelek, kicsit félek a műsortól is, mivel Patrik előtt nem viselem a "mintagyerek" álarcot, amit kötelező jelleggel fel kell öltenem társaságban, egyedül ő tudja, hogy milyen gátlásaim vannak, ha a családomról van szó. Jó emberek a szüleim, csak van ez a tökéletes család c. háromfelvonásos színjátékuk, és én ebbe rokkantam bele annó, ez teszi tönkre az egészségemet, meg elsősorban a szüleimmel való kapcsolatomat.

Én meg abból a fajból szeretnék megismerni egy egyedet, ami hanali fél hétkor rakja be max hangerőn a puffogó-dübörgő zenéjét, amit még egy szeizmográf is észlelne. Mert ezt egyszerűen nem tudom hová tenni magamban.

Mikor a fantaszikus csizmád miatt keletkezik egy-egy kráter három lábujjadra is, amibe aztán az egyik kedvenc, zöld harisnyád anyaga beleragad, te pedig konkrétan az életedért visítasz, amikor átöltöznél, aztán persze folyik a híg vér mindenféle, mivel vérzékeny is vagy, te szerencsétlen.

Második hónapja marad ki a menstruációm, már nem mintha nagyon hiányolnám, anélkül is vérszegény vagyok, ráadásul spórolok is, szóval köszönöm istenem, ez rendkívül kedves tőled.

Úgy volt megdumálva tegnap este, hogy bevonatozok Patrikhoz a műszakja végére, aztán onnan mentünk az AquaWorld-be, a fürdő party-ra. Apám, délután nagy letargiában voltam, rohadtul sajnáltam magam, de ez mostmár mind tovaszállt, perpill ezzel a giffel tudnám érzékeltetni lelki világom. Ez nagyon jó volt, fél négykor taxiztunk haza, ráment a fele királyságunk, de kit érdekel, utána is nagyon jó volt, ez tényleg megérte.  Nagyon boldog vagyok, ó-ó-ó, ha tudnád mennyire.

Amúgy kerestem, még mindig kerestem, hogy mit is kéne főzni mondjuk holnap, tematikusan ki is gugliztam kolis étkeket, de nem is tudom, hogy miféle mesterszakácsok élnek máshol, mellesleg ki kezd el koliban kenyeret, vagy pörköltet sütni, melyik átlag egyetemistának van erre ideje, türelme, meg felszerelése? Meg itt mindenki csóró alapvetően, az egyszerű nép gyermekei vagyunk, senki sem vesz szóját, tofut, padlizsánt, meg avokádót (a pestót meg ki kellett gugliznom, mert életemben nem találkoztam még ezzel a csúnya trutyival), sőt, erősen kétlem azt is, hogy a mellettünk lévő boltban árulnak ilyesmiket. A májkrém a luxuscikk, de én speciel még azt sem eszek, mivel vega vagyok, ó hogy nem sül le a bőr a képemről, gyümölcsön, müzlin és csokipudingon élek, leszarom, nem főzök, majd veszek magunknak valamit. Főzeléket "tudnék" csinálni, anya ezerszer mutatta, én ezerszer próbáltam, mindent előírás alapján tettem, mégsem lett olyan íze, mint aminek lennie kéne, a főzés olyan, mint a távérzékelés c. tárgyam volt, hiába lesed a tanár kivetített monitorját, valahogy nem tudod utánozni a saját gépeden. Hát nem a főzőtudományomért szeretnek.

- Amúgy nekem most annyira nincs pénzem, olyan szegény vagyok - Lola, egy tequila sunrise-al a kezében, Marc Jacobs parfümöt magára fújva.

Kezdek olyanná válni mint azok az öregasszonyok a buszon, a rendelőben, a kis húzós banyabőrönddel piacon, az ágyad alatt, már automatikusan panaszkodok, sőt, már a mai fiatalokat is szoktam időnként kritizálni.

Közben meg tegnapelőtt utalták a fizetést, hétfőn kaptam ösztödíjat, és most jöttünk a hétvégi nagybevásárlásból, még többrétegű(!!) WC papírt is vettünk. Nem volt teszkójárat, szóval gyalogoltunk hat-hat kilométert, viszont muszáj volt most reggel menni, mert Patrik tizenegytől dolgozik. Visszafelé durva volt akkora súllyal, félúton le is ültünk törökülésbe egy kapualjba banánt enni, hogy könnyítsünk magunkon. Jaj meg ki kéne találni, hogy pontosan mit is együnk a hétvégén, Patrik tipikus pasi, neki mindegy, minden jó, én meg reális vagyok, tudom, hogy egyikünk sem egy mesterszakács, meg amit én főzök, hát hogy is mondjam... nem finom, de a hét elején a csokipudingos keksz jó volt, abból még kihozhatunk valamit. Meg túrórudi mindig van, ugyebár. Hagyma és krumplipucolásban elsőosztályú vagyok, van egy titkos módszerem, ami alkalmázásával nincs az az ogre hagyma, ami engem meg tudna ríkatni, de a teszkós gyümölcsösmüzli gyártójának nagy örömére ebben ki is merül a tehetségem.

Nem is mondtam, hogy tegnap nemcsak hogy nem lettünk szétültetve órán, de még meg is dícsérték a munkánkat. Még szép, abban a izében öt óra kemény meló mindenképp benne van, és még mindig nincs kész, még át kell húzni filccel. Az az óra maga a i have no idea what i'm doing golden retrieveres mém.

Úgy sajnálom magamat, amikor látom ezeket az embereket, akiket naponta többször is ér olyan impulzus, ami miatt ellenállhatatlan vágyat éreznek arra, hogy felháborodott idézeteket posztoljanak Facebookra barátságról, őszinteségről és csalódásról, miközben teljesen meg vannak győződve afelől, hogy most ők jól megmondták mindenkinek.

Milyen unalmas és száraz az én életem az övékéhez képest, ó hát, kis híján már egy szomorúszmájlit is beütöttem.

Nem mindig merészkedek ki a szobából, mert még mindig félek a zaklatómtól (mint tudjuk), de ha igen, akkor az első amit meglátok, az egy pasi, aki teljesen pucéran hagyja el a vizesblokkot.

Én tényleg szeretném azt mondani, hogy azért nézek ki úgy a tablóképen, ahogy, mert ittam egy hektoliter kávét, és ez okozza az eszelős arckifejezést meg széles vigyort. De az a baj, hogy nem, basszus, én tényleg olyan vagyok, meg ugye a hajam örök fájdalom marad az életemben. Patrik kap egyet, a többit elégetem, még keresztanyáméknak sem merek adni, mert az meg mindent lefikáz, pedig csak beházasodott a családba, szóval az csak puszta véletlen, hogy én is olyan típus vagyok, haha.

Az ott a távolban egy fóliába tekert csirkecomb a Zoli asztalán? Tegnap este óta ezen gondolkodok.

Feljegyzések a fiúszobából, első rész. Szinte már festői a környezet, ahogy a nap sugarai rávetődnek a zsíros tepsire, amiben hajdanán kolbászok, vagy hurkák sorakoztak, legalábbis én erre következtetek. De egyetlen szavam sem lehet, tegnap is például volt egy gondom a számológéppel, erre egy szempillantás alatt már négy segítőkész fiú hajolt fölém, mutatta meg, hogy mit kell megnyomni, meg ajánlotta fel a saját számológépét, ha esetleg az jobban tetszene nekem.

Amúgy tényleg érdekes itt megfigyeléseket tartani, itt van például SzobatársZoli, aki egy álruhás mormota, a szobában tatózkodási idejének 80%-át átalussza, ő hagyja szét az ételmaradékokat is, a tepsi is az ő nevén van, meg az a nagy üveg nutella is a polcon. SzobatársGábor mindig barátnő-krízisben szenved, és akkor loptam be magam a szívébe, amikor segítettem egy ilyet megoldani. Ő becsületes órárajárós és mindig olyan filmeket néz a laptopján, amiben horgászok figyelmesen megköszönik a halnak a kedves együttműködést. Patrik meg Patrik, a legédesebb és legjobbillatúbb pofa az egész világon, mint tudjuk jól. Meg itt van ez a jószomszédi viszony, nem iszony, a szobatársak haverjai, meg gépészévfolyamtársai, akik teljesen ellentmondanak mindenféle statisztikai mutatónak, mert én még egy rondát sem láttam köztük, pedig már mindet ismerem. Szerencse, mert mindet egy emberként fogom ráuszítani arra a piócára, tegnap már sms-t is küldött az az ostoba giliszta, Patriknál akkor telt be a pohár, amikor már fél tizenkettőkor félálomban feküdtünk, erre felhívott a majom (ha elsőben is nem szállt volna rám egy ugyanilyen típusú idióta, akkor azt hinném, hogy valaki direkt szivat). Hát Patrik felvette helyettem és békésen elmagyarázta, hogy figyu, képzelj el egy lépcsősort, képzeld el, hogy Lola a tetején áll, te meg az alján, neked el vannak törve a lábaid, egy nylít törésről van szó, és nem létezik annyi redbull, amennyi elég erős szárnyakat növesztene ahhoz, hogy te felérj hozzá. Csak ennyit mondott, aztán lenyomta. Rég röhögtem már olyan jót, most várjuk a hatást, ha van isten az égben, akkor soha többé nem áll szóba velem az az ember, elkerül ha meglát az aulában, és egyedül hal meg, meg még kutyái sem lesznek, mert azok sem tudnák elviselni.

Jól megy itt a sorom, mit mondhatnék, legalábbis még pár óra erejéig, mert ma megkapjuk a tablóképeket.

Patrikkal háztartási kekszes csokipudingot főzünk, ami kinézetre olyan, mint a macskakaja - csak ez finom, egyenesen a sátán találmánya.

Amúgy a hét hátralévő részére, a szobatársak áldásával hivatalason is áthelyeztem a szállásom Patrikhoz (volt olyan kedves, hogy befogadott), ugyanis üldöz egy surmó, és már elegem van belőle, hívogat, meg tudja, hogy hol lakom, fenyeget, hogy idejön, még szerencse, hogy két telefonom van. Patrik lakhelye ismeretlen terület számára, szóval ott biztonságban vagyok, de Patrik azt mondta, hogy ha péntekig nem száll le rólam, akkor majd ő ezt elintézi. Nem igaz, hogy milyen emberek vannak már, csak tudnám honnan meríti az önbizalmat, szerintem a "nem akarok tőled semmit, nem vagy az esetem és én mást szeretek" egy elég konkrét visszautasítás. De basszus, látnotok kéne, hogy néz ki, akkor együttéreznétek velem, mert jó, én sem vagyok egy szépségkirálynő, de azért egy Szijjártó Péter dublőrnél jobbat érdemlek, ráadásul elég undormány személyisége van. Először még röhögtünk is rajta, de most már rohadtul nem vicces ez a helyzet, kezdek kiakadni, lassan kérhetek egy távolságtartási végzést.

Megjöttem ám, és szerintem jövőhéten besurranok hétfőn is, mert nagyon jól esett kikapcsolni, meg csak azzal foglalkozni, hogy ó jesszus, de szarul nézek ki a tükörben, haha, miért rángatózik a jobb szemem?

Még jó, hogy tegnap SzobatársZoli körzeten kívül volt, mert azt hitte volna, hogy valami pszichiátriai eset vagyok, vagy egy hülye Greenpeace-es aktivista, aki szívügyének érzi, hogy a könnyeivel feltöltse a Dzseríd-sottot. Kicsit bőgtem, elég csúnya volt, mert én csúnya vagyok, ha sírok, de nem volt gázos, tényleg nem, simán belefér, főleg, hogy én tényleg nem szoktam sírni. Csak most nagyon fáj belül és tegnap este végre sikerült is megfogalmaznom, hogy miért. Nagyon jó volt a meleg paplan alatt feküdni, Patrikhoz bújni és teleszennyezni a pólóját a DNS-emmel, miközben ő simogatja ezt a szénakazlat itt a fejemet és mondogatja az okosságait, meg hogy tudom, én értem, meg azt is mondta, hogy én neki tökéletes vagyok, higgyem el.

Az a bajom, hogy úgy érzem, hogy én vagyok az évtized legrosszabb embere. Húsz évem ment rá, hogy minden egyes áldott nap ordibálva veszekedtünk anyával, amikor otthon tartózkodtam. És ti nem tudjátok, hogy én olyankor miket éreztem, milyen dühös voltam, milyen rosszindulatú, miket mondtam és miket kívántam. Pedig az az igazság, hogy én csak meg voltam bántva és ebből gyökeredzett ki ez az egész többi, persze nem mentegetni akarom magam. Nagyon rossz dolgokat gondoltam mérgemben, rosszabb vagyok, mint Pistorius, mert attól még, hogy megölte a barátnőjét, biztosan nem viselkedett így az anyjával, ahogyan én. Soha nem éreztem még magam igazán rossz embernek, szoktam mondani, hogy te jó ég, de tapló vagyok, meg szar alak, de olyan igazi rossz embernek még soha nem éreztem magam. Mostanáig. Azt kívántam, hogy bárcsak meghalnék, hogy bárcsak nekem lenne inkább valami bajom, mert én megérdemlem, én cserélek vele, ha cserébe nem lesz baj. Mert akárhogy is nézzük, én még csak huszonegy vagyok, nincs semmim, nincsen gyerekem, nincs karrierem, nem hagynék magam után semmit, csak kellemetlenségek nélkül eltűnnék, volt Lola, nincs Lola. Ezt elmondtam Patriknak is, ő meg itt teljesen kiakadt, hogy na ilyet ne mondjak, mert annál rosszabb nem történhet egy szülővel, minthogy a gyerekével történik valami, és mellékesen meg mi az, hogy nincs semmim, itt van ő, vele sem történhet rosszabb, minthogy velem történik valami. Itt meg röhögőgörcsöt kaptam, mert annyira komikus volt, hogy pont a 67-es út ordított a szomszéd szobából, így meg olyan giccses volt az egész, de jó giccses, ha láttad volna, megértenéd. Ezen röhögtünk egy darabon, meg direkt ízléstelen nyálasságokat mondtunk egymásnak, hogy kihozzuk a helyzetből amit lehet.

Az meg milyen már, hogy jóga után elvileg energikusnak kéne éreznem magam, de nekem meg mindig ilyenkor lassul be az agyam és ilyenkor szunyókálom a legjobbakat.

Nem volt kedvem menni jógára, inkább ücsörögtem volna itt a kávémmal a délutáni óránkig, de akkorát roppant a vállam, hogy azt a NASA is feljegyezte. Ezzel eldőlt, már itt sem vagyok.

Szóval ülünk a fotelekben, isszuk a potyakávénkat, erre jön az az idióta évfolyamtárs és elkezd nekünk pattogni, meg okoskodni, mire én ajánlottam neki, hogy írjon egy önéletrajzi regényt, mert kíváncsi vagyok, hogy milyen indíttatásból hiszi azt, hogy a seggéből süt a nap, majd WC papírként is tudnám hasznosítani azt a remekművet. Lehet, hogy én egy bunkó vagyok, neki meg az apja nemtudommilyen milliárdos cég igazgatója Szarházán, de ő meg akkor is csak egy rasszista, homofób, beképzelt kis senki, aki azt hiszi, hogy mindenki ugrik neki, és akibe én annyiszor bele fogom törölni a rózsaszín tornacsukás lábamat, ahányszor csak akarom.

Patrik zokogott a röhögéstől, én meg tök jól megnyugodtam, ezentúl ezt fogom csinálni, ha valami bajom van, és szerencsére elég sok csicska van az évfolyamon, úgyhogy készlethiány lehetősége fel sem merül. Az is tök jó, hogy Patriknak most csak egy szobatársa van itt, ő meg a barátnőjénél alszik, úgyhogy én meg Patriknál alszok zavartalanul. Aludtam már úgyis ott, hogy jelent voltak a szobatársai, rendes srácok, bírom őket, de az mégis más, akkor vissza kell fognom magam, hogy ne morogjak félálomban összefüggéstelen marhaságokat a lelki életemről. Az én szobatársamból néha nagyon elegem van, pedig aranyos lány, kedvelem én igazából, csak időnként az agyamra megy azzal, hogy egy órán keresztül vasalja a fürdőben azt a három szál haját, én meg persze pont előtte iszok meg egy liter zöld teát, kiizzadni a vizeletem pedig egyelőre még nem tudom, ilyen nagy evolúciós ugrást még nem produkáltam. Azért is jó, hogy ilyen gyakran vagyok Patriknál, mert a nagy kupinak köszönhetően az immunrendszerem már olyan erős, hogy egy szép napon az én nyirokfolyadékomból fogják kinyerni az AIDS ellenszerét.

Csak figyeld.

Rühellem ezeket a régi, fülkés vonatokat, sosem tudom eldönteni, hogy a szalonnát falatozó hajléktalant, a neurotikus öregasszonyt, a susogós mackó kisebbségit, vagy a nőt válasszam-e a fába szorult féreg gyerekével. Nevermind, inkább álltam órákon keresztül a folyosón.

Tegnap Patrik rögtön hívott, ahogy elolvasta az üzenetem, én meg sírtam neki egy órát, aztán kicsit megnyugodtam, a Showder klub alatt megint felhívott, átlelkiztük az egészet, sikerült bennem reményt keltenie, meg már nem gondolok rögtön a legrosszabbra. És valahol... ez olyan szép. Már gimis voltam, mikor a nagypapám meghalt és volt két legjobb barátnőm, de valamiért nem mertem nekik elmondani, hogy a papám nagyon beteg, inkább magamba fojtottam és csöndben emésztődtem egészen a temetés előtti napig, amikor ők csak elmormogtak egy hát sajnálomot, aztán ment az élet tovább, földrajz témazárót írtunk. Patrikkal  meg úgy vagyunk, hogyha bármi kis dolog történik, ha csak lepisil a tengerimalacom, vagy Patrik megvágta az ujját és vérzik, az az első, hogy tudatjuk a másikkal, ez az első fázisa annak, hogy jobban legyünk, aztán atomjaira elemezünk mindent. Meg olyan szintű lelki támogatást kapok, úgy feltölt, hogy én ezt komolyan nem tudom, mivel érdemeltem ki, előző életemben ezek szerint mégsem lehettem egyiptomi rabszolgahajcsár, de VIII. Henrik sem, pedig azt hittem, mert van egy diktátor-oldala a személyiségemnek. Annyira hálás vagyok, mikor eszembe jut ez a törődés, hogy már megint bőgni akarok, mint valami kis taknyos. Mi nagyon sok dolgot megéltünk már együtt, ott volt az autóbalesetem, két haláleset a családjában, a bulimiám, mikor két éve a barátnője kiment Amerikába és ott férjhez ment, majd nemrég a vallomás, hogy neki azóta én vagyok az egyetlen lány, akiben képes megbízni, és fél, hogy meg fogom utálni, és ne utáljam meg, ő azt nem bírná ki. Ő mindig itt volt velem, így fogadott el ahogy vagyok és soha nem hagyta, hogy elfelejtsem, hogy ő itt van, úgyhogy egy bizonyos szinten nyugodt vagyok, mert tudom, hogy ő vigyáz rám, nem fogja hagyni, hogy kétségbeesésemben valami hülyeséget csináljak. Én előtte soha nem hittem volna, hogy engem fog valaki így szeretni.

És most nagyon rosszul vagyok lelkileg, nagyon sok minden dúl bennem, például az, hogy milyen szar lánygyermek vagyok, mennyit panaszkodok, meg szidom anyát, de ugye te is tudod, meg mindenki tudja, hogy én azt nem gondoltam soha vérkomolyan? Mindig csak mérges voltam, meg az is jól esett igazából, hogy pár hete hozott nekem hétvégén a koliba sóskát, kicsit idegesített, hogy odajött, mert olyan zaklatás szaga van ennek, de mikor már kanalaztam be a házikosztot, akkor hálás voltam és elégedett, ő főz a legjobban a világon. Én azt sosem kérdőjeleztem meg, hogy ő jót akar nekem, csak a módszerei nem kifogástalanok, ő is nagyon erős egyéniség, én is, egyikünk sem bírja, ha nem az övé az utolsó szó, és ezért van a legtöbb ellentét köztünk. Most nagyon bűntudatom van és nagyon félek, meg mérges vagyok az egész világra, magamra, a hülye genetikára, még Istenre is pedig ateista vagyok. Ezt elhadartam Patriknak is, ő meg mondta, hogy Lola, ezt fejezd be, én megértelek, tudod, hogy igen, de most úgy beszélsz, mintha már megtörtént volna a baj, de egyelőre még nem biztos semmi, szóval ezt nem szabad, sok múlik a pozitív gondolkodáson. És igaza van, tudom, de az, hogy a nagyimmal is ez történt, nagyon valóságossá és rémisztővé teszi egészet, én emlékszem öt éves koromból dolgokra. Még így is emészt a bűntudat, és én már csak alig várom, hogy délután leszálljak a vonatról és Patrik átöleljen, hogy egy kicsit érezhessem, hogy van, ami egyben tart.

Mostmár bőgök is. Mostmár nem tudom, hogy mi van, csak azt tudom, hogy anyának vissza kell mennie egy újabb vizsgálatra, és hogy a nagymamám is így halt meg ötven évesen, biztos én is így fogok, meg én megírtam Patriknak az előbb, hogy mi van, aztán eszembe jutott, hogy ilyet nem illik senki nyakába zúdítani, és most amiatt is bőgök.

Az anyám ma kapott egy levelet, és mikor az előbb meglátta, elkezdett pánikolni, hogy rákos, pánikolt miközben olvasta, pánikolt utána, én majdnem megfulladtam, mert félrenyeltem az ásványvizet és kurvára mérges mérges lettem, apa meg odament, ő is elolvasta a levelet és közölte, hogy hahó, értő olvasás, az van a levélben, hogy nem tudták kiértékelni, vagy mi, nem az, hogy rákos.

És én most nagyon mérges vagyok, mert mert még ő mondogatja nekem naponta, hogy milyen szociális csőd vagyok, nem tudom kezelni a dolgaimat, miközben ő mondhatni kurva jól kezeli a dolgait, ha így kell megtudnunk ilyesmit a testvéreimmel. És önző is vagyok, mert ezt az egészet is magamra fordítom, meg mindjárt bőgök, nem hiszem el.

Spontán depresszióba estem, már azt fontolgatom, hogy lefekszem a kanapéra ez elé a Gabriella spánieles ótejóégezős, hozémigeles sorozat elé, közel a vég.

A dohánygyárosok helyében én a cigisdobozt kis koporsó-alakúra formáznám, ezt meg csak úgy mondom.

A doki szerint is refluxom van, írt fel nekem omeprazolt, szerinte biztosan megmaradok, úgyhogy nem úszom meg a kolidíj kifizetését, meg az izomtant sem. Mellékhatásként számon van tartva a pajzsmirigyciszta is, de semmi baj, mert megnyugtatnak, hogy ez jóindulatú!

Így már mindjárt más.

A netes anyagokon alapuló diagnosztikám szerint nekem vagy refluxom, vagy gyomorrákom van, de én szeretném azt hinni, hogy az első. De legalább az egészen biztos, hogy nem lupus.

A kérdés meg az, hogy miért csak futballhuligánok léteznek, miért nincsenek például olyanok, hogy teniszhuligánok, akik szétvernek minden postaládát, ha nem Serena Williams nyer. Vagy sakkhuligánok, igen.
Semmi baj, holnap már megyek vissza az egyetemre végre, onnantól már nem fogok ennyire unatkozni, meg a kenyeret sem kell kloffolnom, hogy beférjen a pirítóba, mivel voltam olyan béna, hogy túl vastag szeletet vágtam. A kenyérszeletelés köztudottan mindig is férfimunka volt, szóval ez nem gáz, nem mondhatja senki, hogy az.

Csak az volt a bajom, hogy egész nap vacogtam és ez nagyon kimerítő tevékenység, mint tudjuk, görcsben állt minden izmom, és most fáj mindenem. Meg úgy nézek ki, mint akit lehányt egy unikornis, teli vagyok aranyszínű csillámporral.

A migrénem nem is migrén volt, hanem kiszáradásos fejfájás, ami jó, mert csak innom kellett, de rossz, mert lehet, hogy meg kéne nézetnem magam egy orvossal, ha már idáig fajultak a dolgok. Mostanában ugye nehézséget okoz magamban tartani és megemészteni az ételt.

Még mindig értetlenül állok az előtt, hogy a Ferihegyi repteret átkeresztelték Liszt Ferire, mármint Liszt Ferencnek semmi köze a repüléshez, én még mindig az Anakin Skywalkerre szavaznék, ha már mindenképp el kell nevezni egy repteret valakiről.

Kijött a migrénem, de a mai napomat egy csapat óvodás között fogom tölteni, miközben rózsaszín-zöld-kék pompomokat gyártok nekik, meg igyekszem ügyelni rá, hogy senki se szúrja le a másikat ollóval. Ma van a napja annak a nagy banzájnak, amit többek között a szüleim is másfél hónapja szerveznek, és lesz ugrálóvár, tűzoltók, babgulyás, meg minden. Az őseimnek meg van egy ilyen megmagyarázhatatlan tévképzete, hogy én értek a gyerekek nyelvén, ezért voltak kedvesek engem beutasítani a bütyköldébe (és én ezt még valakin úgyis leverem), ott fogok parádézni a szervező-pólómban, aminek tök szép lila színe van. Biztos jó buli lesz. Én aztán tudom, hogy mi a türelem, mikor kibírtam két év állandó, plusz két év éjszakai fogszabályozót*, és még a pireneusi masztiffomat is leszoktattam az ugrálásról. Egy csapat gyerek nem okozhat gondot, á dehogy.

*meg gyerekként csámpás is voltam ami meglehetősen zavarta anyát, ezért hat éves koromban elvitt egy orvoshoz, aki adott nekem ilyen gumiból készült kis bütyköt, amit éjjelre be kellett illesztenem a lábujjaim közé. Mondhatni ez a láb éjjeli fogszabályozója, ugyanúgy megríkatott, ráadásul tök feleslegesen, mert semmit sem segített. Így hát nem csak a türelmet ismerem, de én azt is tudom, hogy mit érezhettek azok a kínai nők, akiknek elkötötték a lábát.

A csámpás-dolgomat tizenkét éves koromra magamtól kinőttem, nem maradtam ám úgy, ha esetleg emiatt izgulna valaki, hehe.

D'oh, what a little attention seeker am I, de ha épp hátrafogom a hajam és látszik tőle az arcom egész jól nézek ki, és ezt látni fogja öt pasi is a délután, csak kár, hogy mind tizenkét éves, haha. De mikor tegnap elmentem narancsért, itt az utcánk végén lévő kisboltban a srác azt mondta, hogy szépek a szemeim, meg a kocsmából is utánamszólt pár pedofil barom, szóval önbizalmam ezzel tíz pontot ugrott, még az exem új barátnőjénél is szebb vagyok(!!4) és tanultabb, meg én beszélek több idegennyelvet is, meg én egyetemre járok, nem úgy mint ő, meg én nyílván jobb fej is vagyok, meg én fogok a pokolban elégni.

A TV-ben meg olyan műsor megy, hogy egy mérnökcsapat a Kengyelfutó gyalogkakukkból a prérifarkas trükkjeit szimulálja, hát valami isteni, imádom az ilyesmiket.

Én csak akkor leszek hajlandó gyereket szülni ha az apáról tudom, hogy neki is rengeteg haja volt csecsemőként, mint nekem, és miatta sem lesz kopasz a fiam, mert ez a rémálmom, ha már arra is lesz megoldás, hogy a magzat valami mesterségesen kialakított közegben fejlődjön ki (mondjuk szerintem az 51-es körzet tudna segíteni a fejlesztésben, ha akarna), és mikor már elég nagy, akkor csak kiveszi az orvos és tádááám, tessék hölgyem, az utódja, aki nem akarta egy percig sem szétszaggatni a méhét. Egy anya-gyerek konfliktussal kevesebb, máris tiszta lappal indulnak a felek.
Amúgy az biztos, hogy a saját családom miatt vagyok ennyire család és házasságellenes, mert én valahogy nem látom a szépséget ebben az egészben, hogy ordítozunk, meg alázzuk egymást non-stop. Vegyük például anyámat, lehet, hogy egyszer ő is jó arc volt, de gyerekkel később már nem az, én meg úgy vagyok ezzel, hogy isten őrizz, hogy a saját gyerekem úgy érezzem velem kapcsolatban, ahogy én érzek anyámmal. Konkrétan nem értem, hogy minek szült gyereket, vagy minek szül bárki is gyereket, ha idegbetegek miatta és csak a baj van vele. De persze a család azért nem mindig rossz, például teljesen ideális környezet a húsevő növényem számára, vagy ha pankrátort akarnék nevelni.

Soha nem lesz gyerekem. Viszont szeptemberben végre lesz vadászgörényem, tíz év alatt csak sikerült megvalósítani ezt az álmot is.

Engem üldöz ez a hülye euróvíziós-kedvesemes dal, mindenhol ezt hallom ahová megyek, innentől pedig, amikor valakiről mesélek, akkor mindig dalba akarom azt foglalni, legyen szó az anyukámról, a legjobb barátomról, a kutyámról, vagy a konzulensemről.

Márpedig isten óvja az emberiséget attól, hogy én itt dalra fakadjak, öt denevérfaj halna ki, mert bezavarnék a frekvenciájukba.

Ha akarnék, valószínűleg visszamehetnék dolgozni, mert úgy tűnik, ott a munkaerő számontartásában is éppoly bénák, mint a beosztás elkészítésében, meg a kommunikációban. Szóval, ha leadnám a beosztásomat, akkor minden menne elvileg a maga útján. De azt már nem tudom, hogy a gyakorlatban mit szólnának, ha meglátnák bongyor fejemet megjelenni az iroda ajtajában. Azt sem tudom - és ez tudom, milyen szörnyen hangzik, én tudom -, hogy van-e kedvem visszamenni. A bunkó vásárlókat még elfogadom, biztos gyerekként ők sem kaptak karácsonyra legó Roxfortot, és ezért ilyen agresszívak, én aztán megértem. De azt mondhatni igen szarul vettem, ahogyan a managerek beszéltek velem telefonon, miközben kézzelfogható bizonyítékom volt/van, hogy ők hibáztak. Velem így senki nem beszélhet, főleg nem egy olyan valaki, aki jó, ha öt évvel idősebb nálam, meg amúgy is, már elnézést, de eleve nem beszélünk így emberekkel, mert az emberek agyfaszt kapnak, spontán megjelenik náluk egy rejtett szupererő, és hozzádvágják a 15 kilós Sprite-szirupos dobozt. Elnézem, hogy le kell nyelnem a vásárló nyafogását, elnézem, hogy még abba is belekötnek, hogy hogy mossunk fel, elnézem, a homályos válaszokat a kérdésekre ("Egy vásárló kérdezi, hogy mikor lesz megint perec. Szóval mikor lesz?" - "Hamarosan" Ezért az asztoshowt is felhívhattam volna, az is ilyen informatív, köszönöm), de azt nem fogadom el, ha emberszámba sem vesznek.

És tényleg nem magáról a munkáról van itt szó. Lapátoltam én már tehénszart is, sikáltam ki fejőházat, gyomláltam karalábépalántákat nyolc órán keresztül, köszönhetően az egyetemi gyakorlatoknak, ahol minden alja melót ránk osztottak természetesen, ráadásul kredit sem járt érte, de kötelező Még szívesen is csináltam, egyrészt, mert azért voltak szépségei (ölelgettem újszülött borjút, meg etettem napos bárányt cumisüvegből, és hirtelen mindenki leszokott a Farmville-ről), másrészt meg, hogy az ott dolgozó emberek nem néztek minket lábtörlőnek. Ha valaki főnök, az nem azt jelenti, hogy dirigálhat kedvére, hanem azt, hogy felelőssége van a többiek felé.

Nem aludtam túl sokat, beszaladt egy pók kasza nélkül az ágyam alá, szóval nem éreztem magam biztonságban, aztán hányingerem volt, négy felé sikerült végre álamba szenderülnöm. A péntek viszont az a nap, amikor anyámék fél hatkor lelépnek itthonról, mert edzésre viszik húgomat, szóval egy jó háromnegyed órával ezelőtt azt hittem egy ördögűzés alanya vagyok, mert arra a kellemes impulzusra ébredtem, hogy anyám az ágyam fölött áll és "LOLA. LOLA. LOLKA. LOLA!!! FELÍRTAM egy papírra, hogy etesd meg az állatokat, ideteszem a laptopodra, hogy ne felejtsd el!". Persze, azért köszi, hogy felkeltettél. Ráadásul tegnap délután sikerült véghezvinnem azt, amire már huszonegy éve gyúrok, és hanyattestem a székemmel. Szóval a hátam is tiszta kék-zöld, meg fáj, de legalább a kutyámon kívül nem látta senki, ő meg nem fog köpni, mert tilos amúgy az emeleten lennie, amikor más is itthon van rajtam kívül. De az sem vicces, amikor a földön nyöszörögsz és röhögsz felváltva, erre feléd áll egy 80 kilós masztiff, és bár halál jószándékú (bár ebben az összetételben érdekes ez a kifejezés), de én tényleg nem akartam megszondáztatni a kutyát, nem voltam rá kíváncsi, hogy mit kapott enni az elmúlt két napban.

Kitaláltam, hogy hogyan fogok egyszer s mindekorra megszabadulni a kóbor kaszáspókoktól, aminek a fajtáját egyébként Észak-Amerikába szándékosan vitték be (ki az a hülye, aki direkt honosít pókokat?). Betelepítek egy baziliszkuszt a szobámba.

Egy kedvenc szórakozásom egyébként, hogy amikor unatkozom, olyan dolgok után olvasgatok a neten, amiktől a legjobban a frászt kapok, ilyen például az egyetemi kreditrendszer, a lovak, a tyúkszemek, vagy a kaszáspókok. Ismerned kell az ellenséged.

Már jópár hónap eltelt a szegycsonttörésem óta, de vannak ilyen beképzelt fájdalmaim, ami miatt nehezen veszem a levegőt, ez vajon normális dolog? A baleset idején lelkileg is nagyon érzékeny voltam, aztán meg még érzékenyebb, gondolom ezért váltam pszichotikussá, csoda, hogy még nem álltam sorozatgyilkosnak (főleg, ha mellé tesszük, hogy milyen kretén voltam gyereknek, ha a fiam, a kis Matyi is ilyen lesz, én agyoncsapom sokat fogok nevetni).

Nagyon produktív napot tervezek, bebizonyítom magamnak, hogy még mindig én vagyok a legjobb Guitar Heroban, aztán kikísérletezem, hogy mennyi forró csokit tudok meginni addig, amíg annyira elegem lesz belőle, hogy inkább a hibiszkuszra önteném az egészet.

Anya előszeretettel követi el a saját Így jártam apátokkal c. merényletét ellenem, ami abból áll, hogy mesedélutánt tart arról, hogy apa előtt ő milyen népszerű volt a pasik körében, mennyire szép volt, mennyire oda volt érte mindenki (és voltak köztük milliomoscsemeték is, persze), egyszóval az összes hím utána húzta a pisicsíkot, ő volt az alfanőstény, az IT girl. Aztán úgy néz rám, mint keresztanyámra, amikor a szélt két l-lel írta egy keresztrejtvény kedvéért, szóval találgatja, hogy vajon hol hibázhatták el velem kapcsolatban, hogy én nyomi lettem. A külsőmmel kezdi, mondja, hogy ne hordjak annyi feketét, aztán kitér a viselkedésemre, ami szerinte túl harsány, a pocsék érdeklődési körömre (de a Disney épp tönkreteszi a Star Warsot, ez igenis fontos), míg végül eljutunk a barátaimig, meg hogy mennyire helytelen, hogy mindig Patrikkal vagyok, ejtenem kéne őt, mert fiú. Én itt kapok gutaütést, közlöm, hogy semmi köze az életemhez, kifejezem sajnálatom, amiért nem az ő klónjának születtem, majd leszögezem, hogy inkább kiszúrom szívószállal a szemeim, aztán halok meg vak vénkisasszonyként, minthogy valaha elveszítsem a legjobb barátomat. A végén azért mégiscsak közös nevezőre jutunk, mert megegyezünk abban, hogy soha nem fogok kelleni senkinek ééééés igen, ilyen kellemes egy családi este nálunk. Anya meg mindig csodálkozik, hogy nem mondunk el neki semmit a tesóimmal, hát persze, hogy nem, basszus. Kiköltözök a kutyaólba, én esküszöm. Szülőnevelésből csúful megbuktam.
Az előbb meg megyek le a konyhába, meglátom ezt a random felespoharat a pulton, nézem, hogy de jó, milyen szépen feldíszített kis pálinkával futottam én össze így hajnalok hajnalán, milyen kedves gesztus is ez.

Hát, kiderült, hogy az ibolya itt a lényeg, és ez történetesen egy józan ibolya, merthogy vízben van, sajna.

A buszon az jutott eszembe, hogy akár szerepelhetne Monty Burns is a szakdogámban, mert volt az a rész, amikor környezetvédő lett, meg szemétfeldolgozót nyitott, ez szakmába vág, ez kiváló, ne mondjátok, hogy nem! És akkor más is lenne benne száraz kísérleteken, számolásokon, meg méréseken kívül, tök menő lenne.

De hogy ezt hogy kötném hozzá a fitocönológiához, azt még ki kell találni, igen, de mindenről én sem világosodhatok meg egyetlen buszút alatt, főleg, hogy a kerék felett volt az ülőhelyem.

Persze ha megcsinálnám, körberöhögnének a tanáraim, aztán kirúgatnának az egyetemről, hogy hogy merészelem, hát hiába tanítottak ők nekem sok féléven át puszta tudományt, de akkor is álmodozni még nem tilos, ez egy szabad ország még épphogy.

Az meg nem érdekel egy kicsit sem, hogy a múlt hét folyamán két idegen kislány használta a szobámat, aludt az ágyamban, és simogatta a macskáimat, leszarom, remélem bejött nekik az Winchester tesós poszter. De az, hogy valaki (=anya) leszedte a trigonometriából, logaritmikus egyenletekből és exponenciális egyenletekből csillagos ötösre írt gimis matekdogáimat a faliújságomról, na ezt már jóval több, mint amit tolerálni tudok!

A XXI. század közben is végig a tegnap délutánon agyaltam, pedig jó fáradt voltam, miután kipucoltam az egész szobát és nagy energiát fektettem abba is, hogy szidjam szobatársam beteges hajhullását. Olyan tehetetlennek éreztem magam mint azon a tavalyi estén, és most is csak akkor nyugodtam meg, és felejtettem el annak az undorító embernek a nyelvét, amikor elalvás előtt Patrikkal ikermódon összebújtunk - mint azon az estén. Közvetlenül elalvás előtt szeretem azt képzelni, hogy Patrik is úgy szeret, mint én őt, és hogy minden rendben lesz, minden vizsgám sikerülni fog, a szakdogám kettes parádés lesz, és a szüleim még csokiszökőkutat is rendelnek a diplomaosztómra, végre valahára büszkék lesznek rám, és még a körömrágásról is leszokok.

Ma meg megyek haza, most perpill meg ezért vagyok kicsit zaklatott, sosem lehet tudni, mi leselkedik ott rám az elszigeteltségen és unalmon kívül, de legalább sikerült feltelepíteni a Sims 3 University life-ot, szóval otthon is lesz izgalom(!!).

Úgy tűnik, előírás, hogy heti egyszer szarnak kell éreznem magam.

Van egy srác az évfolyamon, akiről nagyon rossz emlékeim vannak, konkrétan undorom tőle, rá sem bírok nézni, mert tavaly egy badacsonyi terepgyakon kis híján megerőszakolt álmomban - és most nem túlzok. Az volt a mázlim, hogy Patrik pont jött lefeküdni aludni, a srác meg ezt meghallotta, és gyorsan el is tűnt, én meg jól hozzábújtam Patrikhoz, és el akartam felejteni az egészet inkább, gondoltam is, hogy nem nagy ügy. De másnap reggel megtudtam, hogy egy másik lányra is rámászott a csávó, és akkor kibukott belőlem az egész sztori, nem tehetek róla. Miközben Patrik, meg két másik srác évfolyamtársunk hüledezve hallgatott, akkor jöttem rá, hogy mennyire megviselt ez az egész dolog, és igenis nagy ügy. Nagyon szarul éreztem magam, mintha az én hibám lenne. Aztán Patrik, meg a két srác ott rögtön előrángatta egy olyan elbeszélgetésre a taplót, amit máig sem tudok, hogy hogyan zajlott, és direkt nem is kérdezek rá inkább, a lényeg az, hogy a csávó azóta a fejét sem meri felém fordítani.

Én nem félek attól a sráctól, eléggé piti alak, akkor is csak azért nem tudtam tenni ellene, mert beteg voltam (ezért feküdtem le nagyon korán), meg kiütött a gyógyszerem, különben úgy tökön rúgtam volna a 160 centis kis hobbitot, hogy Középföldéig száll.

Nos, délután lent teáztam az aulában, és egyszer csak megjelent az a tapló, aki mellesleg nem kollégista, én meg majdnem belefulladtam az utolsó korty Earl Grey-embe, hát még akkor, amikor megláttam, hogy az a (kollégista) lány évfolyamtársunk jön le hozzá, akire utánam mászott rá. Puszi-puszi, mosoly, üdvözlés, az öklöm puffanása a dohányzóasztalon, mert ezt nem hiszem el! Ez egy értelmes lány, az egyik évfolyamelső, tudja, hogy mi történt velem, azt is tudja, hogy vele mi történt, és még képes ránézni? Egy kérdésem van: pontosan mit szívott ez és kitől szerezte be az anyagot?

Tényleg nem tudom miért, de most ez az egész úgy felkavart, előhozott egy rakás másik félelmet is, a suliról, a szakdogáról, a családról, meg... megmegmeg, tudjátok, na. Bárcsak minden rendben lenne, vagy legalább egyvalami lenne rendben.

Azokat a párokat pedig, akik olyan nagy energiákat fordítanak a nyílvános gügyögésre, hogy azzal egy kisebb város áramellátását meg lehetne oldani, bezárnám egy moziterembe és harminc napon keresztül az Alkonyat sorozatot vetíteném le nekik megállás nélkül, de úgy, hogy pisilni sem mehetnek ki, üdítőspohárba kell majd intézniük a dolgukat (főrészvényes leszek a Coca Colánál). Azt nagy nehezen még elhiszem, hogy vannak emberek, akik ütlegelés és bökdösés helyett becézgetéssel és (L)(L)(L)(L)-el fejezik ki romantikus érzéseiket, de ezt is lehet privát csatornákon, és nekem ne mondja senki, hogy az, ami a Facebookon zajlik, nem a közönségnek szól. Igazából kicsit sajnálom is ezeket, mert adott a kérdés, hogy vajon mennyire is lehet erős az a szerelem, amit ennyire bizonygatni kell a környezet előtt.

A harminc napos mozi után azért megcsináltatnék egy IQ tesztet is az alanyokkal.

Akkor most elmondom, hogy hogyan tudod te is lejáratni magad már reggel fél nyolckor - mert nincs is ennél ébresztőbb hatású rituálé. Egy munkát kellett leadnunk annak az oltogatós tanárnak, akiről már meséltem, és aki szétültetett minket a múlt héten, tudjátok, az a szemét. Odamentünk az irodájához, az ajtó tárva-nyitva, sehol senki fia. Gyorsan megbeszéltük Patrikkal, hogy mi márpedig bemegyünk és lerakjuk az asztalra a papírokat, mert nem fogunk még egyszer felcaplatni, na azt már nem, az kizárt, óvni kell az izületeinket, addig amíg fiatalok vagyunkk, és még jók. Beosontunk, és közben nem felejtettük el jó hangosan áldani a szerencsét, hogy milyen mázli, hogy nincs itt a tanár, mindig lefikáz mindent, meg vajon mi jöhet még, legközelebb biztos sarokban kell állnunk. Kifelé menet tűnt fel, hogy bal oldalon ott egy belső iroda, és az ajtaja nyitva van, és surprise-surprise belül ott ült a tanár egy kollégájával, olyan arccal ránk bámulva, amilyet a macskám vágott, mikor egyszer a szemem előtt ropogtatott el egy óriási sáskát. Nem vigyorgott, áh dehogy.

De remélem jövőhéten azért majd exhumálnak minket, miután darabokra szedett az óráján.

Nézzétek, milyen jófej új barátom van, ő FillérKutya, Patrik unokatesójának kisbabája, akivel tegnap este ütköztünk és lattéztunk. Tiszta önbizalomtuning volt, két pasi dícsért, hogy szép vagyok (bár nincs kép, ami ezt kevésbé reprezantálná, mint a fönti, vehehe) a kutya is kedvelt, pedig nem is sminkeltem, olyan fuck tha police hangulatban készültem el. Csak azt sajnálom, hogy nem vagyok kínai, mert akkor a pizsit sem kellett volna átvennem. Szoktam találkozni pizsamás-mamuszos kínai cserediákokkal a Coopban, és meg is verekednék velük a banánért, de kicsit tartuk tőlük, mert mégis ott van Jackie Chan, meg minden.
Tegnap éjjel Szerelmünk lapjait néztünk, adták a TV-ben és még egyikünk sem látta. Mókás volt, mi meg a pokolra fogunk jutni, ez egészen biztos.

Történt egyszer egy forró júliusi estén, amikor tizennégy éves voltam és még volt lóvénk különböző nyaralásokra, hogy a sötétben, villanykapcsoló után tapogatózva megnyomtam az üdülő egyik tűzriasztóját. Most mindenki csukja be a szemét és képzelje el, hogy mit éreztem a gyomromban, amikor rájöttem, hogy az a harsány visítás nem azt jelenti, hogy tudtomon kívül nyertem valami játékban, vagy én vagyok a húszmilliomodik vendég. Képzeld el, érezd át, válj a tizennégy éves, zsiráfos pizsamás énemmé. Akkor csinálod jól, ha már be akarod dugni a fejed a mélyhűtőbe. Volt nagy nyüzsi, jöttek a tűzoltók(!!!), anya ordibált velem, hogy úristen, hogy lehetek ilyen béna, ezt már meg kéne zenésíteni, jézus, mi jöhet még. Azt hiszem, ez volt az a fontos személyiségformáló pillanat az életemben, ami miatt kialakult ez a vastag bőr a pofámon, és ma már nincs az a helyzet, ami zavarba hozna. Szerencse, mert átlagosan napi három gázos szitut termelek ki.

Zárójelben megjegyezném, hogy négy nap múlva anyám ugyanúgy benyomott egy tűzjelzőt szóval talán mégsem cserélt el egy nővér a kórházban, és az csak puszta véletlen, hogy a családban egyedül vagyok göndör hajú, balkezes, és nulla negatív.
Az a hülye tojás meg szerintem már kicsit romlott volt, nem érzem túl jól magam, ha már itt tartunk. 

Vajon ha belerakom a vízforralóba a tojást, az úgy is megfő?
Hm.
Update: Jessz, siker.

Építettem magamnak egy barátságos kis fészket a paplanból, és egész nap Amerikai psychot olvasok majd, meg Simpson családot nézek.

Vicceset álmodtam, az éjjel megint tizennyolc éves csitri voltam, és életemben először szerelmes, ami nem tudom, hogy jött fel, mivel már érettségi óta nem láttam a srácot (abban az alternatív idősíkban, amiben Mark Zuckerberg nem született meg). Szívesen elkötnék egy időgépet, csak hogy lefejelhessem 2009-10-es önmagam, annyira szánalmas, lépcső aljában bőgős, Taylor Swift hallgatós, hangulatingadozós maszlag volt az egész, igazi tinédzserlamúr, jézus. De azért ma már csak mosolyogva gondolok vissza rá, mert rendes gyerek volt az, szerencsétlen ember nem szeretett, de akkor is tök jól összehoztuk azt a medio sombrerót (igen, ő volt szalagavatói táncpartnerem). Már nem is emlékszem mi volt az álomban, de nem is az a lényeg, elég hamar felébredtem, mert Patrik a másik oldalára fordult mellettem, ez kihozott az álomból, és újra huszonegy lettem, ráncosabb, megviseltebb, májkárosultabb, de sokkal stabilabb, ami a romatikus vonalat illeti. Az első szerelmemet utáltam szeretni, az olyan csúnya érzés volt, magamat is utáltam közben, mert ha épp nem hisztiztem, akkor hiperaktív voltam, folyton teli volt a táskám taknyos zsepikkel, és minden az elkenődőtt szemfestékemtől volt maszatos. Most szeretek szeretni, szépnek érzem, biztonságot ad, jól érzem magam tőle. Meg eszembe felvidít az is, hogy megüthetem Patrikot, amikor a hajamat piszkálja, és ez olyan szuper, mármint nem az, hogy bántalmazó vagyok, hanem hogy bármikor megérinthetem, vagy megcsókolhatom, ha úgy akarom. Egy dologra nagyon élénken emlékszem a tizennyolc éves Loláról, mégpedig arra, hogy mennyire rettegett a pillanattól, amikor szalagavatón lemegy a tánc és el kell engedni a partner kezét, mert tudta, hogy az lesz az utolsó alkalom, hogy bőrük összeér. Az nagyon fájt, építettem is volna egy tucat homorvárat, ha nem épp december lett volna.

Amúgy ma estig egyedül vagyok (nem is, szoktam hallani fentről a japán cserediákok éneklését), ma Patrik megint tizenkét órázik, de ti tudtátok, hogy az iskolaszövetkezet dupla órabért fizet ünnepnapokon?