életem filigrán cérnája

Anya előszeretettel követi el a saját Így jártam apátokkal c. merényletét ellenem, ami abból áll, hogy mesedélutánt tart arról, hogy apa előtt ő milyen népszerű volt a pasik körében, mennyire szép volt, mennyire oda volt érte mindenki (és voltak köztük milliomoscsemeték is, persze), egyszóval az összes hím utána húzta a pisicsíkot, ő volt az alfanőstény, az IT girl. Aztán úgy néz rám, mint keresztanyámra, amikor a szélt két l-lel írta egy keresztrejtvény kedvéért, szóval találgatja, hogy vajon hol hibázhatták el velem kapcsolatban, hogy én nyomi lettem. A külsőmmel kezdi, mondja, hogy ne hordjak annyi feketét, aztán kitér a viselkedésemre, ami szerinte túl harsány, a pocsék érdeklődési körömre (de a Disney épp tönkreteszi a Star Warsot, ez igenis fontos), míg végül eljutunk a barátaimig, meg hogy mennyire helytelen, hogy mindig Patrikkal vagyok, ejtenem kéne őt, mert fiú. Én itt kapok gutaütést, közlöm, hogy semmi köze az életemhez, kifejezem sajnálatom, amiért nem az ő klónjának születtem, majd leszögezem, hogy inkább kiszúrom szívószállal a szemeim, aztán halok meg vak vénkisasszonyként, minthogy valaha elveszítsem a legjobb barátomat. A végén azért mégiscsak közös nevezőre jutunk, mert megegyezünk abban, hogy soha nem fogok kelleni senkinek ééééés igen, ilyen kellemes egy családi este nálunk. Anya meg mindig csodálkozik, hogy nem mondunk el neki semmit a tesóimmal, hát persze, hogy nem, basszus. Kiköltözök a kutyaólba, én esküszöm. Szülőnevelésből csúful megbuktam.
Az előbb meg megyek le a konyhába, meglátom ezt a random felespoharat a pulton, nézem, hogy de jó, milyen szépen feldíszített kis pálinkával futottam én össze így hajnalok hajnalán, milyen kedves gesztus is ez.

Hát, kiderült, hogy az ibolya itt a lényeg, és ez történetesen egy józan ibolya, merthogy vízben van, sajna.