Ettünk thai kaját, nem késtük le az utolsó metrót, nem kellett egy OTP előterében aludnunk az automatához dőlve, a szobatársam kizárt a szobából, de semmi gond, nem haragudtam, épp Gábor barátnője (ő egyébként nem a mi egyetemistánk) is A Fiúszobában aludt, és igaza volt Patriknak, az a csaj szörnyen horkol, fél éjszaka hajnal ezen röhögtünk a takaró alatt. Hétkor szólalt meg az ébresztő, amit Zolinak hívnak, látványosan kislattyogott az erkélyre és olyan hangosan nyújtózkodott, hogy szerintem minden jelenlévő gerince dettó kiroppant az övével együtt. Aztán fogta magát, bekapcsolt egy kedves kis mulatós dalt, ("necsi necsi necsinálja énvelem", ezért imádom a reggeleket, kockásra röhögöm a hasizmom), leült velünk szemben és elkezdett faggatózni, hogy na de meséljünk már. Az a valaki, aki egyszer kijelentette, hogy a férfiak nem kíváncsiak, az nyílván nem ismert férfit, mert ó dehogynem azok, csak másképpen.

Kielégítettük Zoli és Gábor információéhségét, aztán ezek fél nyolckor elhúztak, én meg az előbb találtam a piros bőrdzsekim zsebében ÖTSZÁZ forintot, amit még ősszel hagyhattam benne, vagy egy kobold csempészett oda, mindjárt sikítok, annyira boldog vagyok.

Nem mindig merészkedek ki a szobából, mert még mindig félek a zaklatómtól (mint tudjuk), de ha igen, akkor az első amit meglátok, az egy pasi, aki teljesen pucéran hagyja el a vizesblokkot.

Szóval ülünk a fotelekben, isszuk a potyakávénkat, erre jön az az idióta évfolyamtárs és elkezd nekünk pattogni, meg okoskodni, mire én ajánlottam neki, hogy írjon egy önéletrajzi regényt, mert kíváncsi vagyok, hogy milyen indíttatásból hiszi azt, hogy a seggéből süt a nap, majd WC papírként is tudnám hasznosítani azt a remekművet. Lehet, hogy én egy bunkó vagyok, neki meg az apja nemtudommilyen milliárdos cég igazgatója Szarházán, de ő meg akkor is csak egy rasszista, homofób, beképzelt kis senki, aki azt hiszi, hogy mindenki ugrik neki, és akibe én annyiszor bele fogom törölni a rózsaszín tornacsukás lábamat, ahányszor csak akarom.

Patrik zokogott a röhögéstől, én meg tök jól megnyugodtam, ezentúl ezt fogom csinálni, ha valami bajom van, és szerencsére elég sok csicska van az évfolyamon, úgyhogy készlethiány lehetősége fel sem merül. Az is tök jó, hogy Patriknak most csak egy szobatársa van itt, ő meg a barátnőjénél alszik, úgyhogy én meg Patriknál alszok zavartalanul. Aludtam már úgyis ott, hogy jelent voltak a szobatársai, rendes srácok, bírom őket, de az mégis más, akkor vissza kell fognom magam, hogy ne morogjak félálomban összefüggéstelen marhaságokat a lelki életemről. Az én szobatársamból néha nagyon elegem van, pedig aranyos lány, kedvelem én igazából, csak időnként az agyamra megy azzal, hogy egy órán keresztül vasalja a fürdőben azt a három szál haját, én meg persze pont előtte iszok meg egy liter zöld teát, kiizzadni a vizeletem pedig egyelőre még nem tudom, ilyen nagy evolúciós ugrást még nem produkáltam. Azért is jó, hogy ilyen gyakran vagyok Patriknál, mert a nagy kupinak köszönhetően az immunrendszerem már olyan erős, hogy egy szép napon az én nyirokfolyadékomból fogják kinyerni az AIDS ellenszerét.

Csak figyeld.

Vajon ha belerakom a vízforralóba a tojást, az úgy is megfő?
Hm.
Update: Jessz, siker.

Minden olyan csendes, a parkoló kihalt, mi még mindig pizsamában vagyunk, müzlit eszünk, Mrs. Doubtfire-t nézünk, meg legújabb Doctor Who-t is néztünk, előbb meg lementünk a kávéautomatához, énekeltünk, visszahangzott az egész aula, és most olyan, mintha csak a miénk lenne az épület és valami járvány egyedüli túlélői lennénk. Ja, nem is, mert a levendulalilahajú metálnagyi portásnéni is túlélte valahogyan, de ezt már csak egy Kelly Clarkson szám után vettük észre sajna.

Tegnap este már megint elegem lett mindenből, de főleg magamból, mert fájt a gyomrom, csóró vagyok, fázom, hideg az orrom, nem mehetek haza a hétvégére, mint más, normális egyetemista, mert ki nem állhat a családom és csak még rosszabb lenne minden, meg különben is csúnya vagyok, szemöldököt is kéne szedni. Az önsajnálat egy olyan szánalmas szintjére léptem, hogy már majdnem beálltam a zuhany alá bőgni.

Aztán mikor eljutottam oda, hogy shit's getting serious, Patrik pont felhívott, hogy mindjárt hazaér a munkából (szerencsére ő is marad az ünnepekre, mert dolgozik), nem megy be a zh-jára, vonszoljam át magam hozzá, szóval így lett, fetrengtünk három óra hosszat az ágyában, megmutogattuk egymásnak az összes újszülött pattanásunkat, vaníliás túrókrémet ettünk kanál nélkül, az ujjunkkal, elsírtuk egymásnak minden kínunkat, aztán elsírtuk Skype-on az anyukájának majdnem minden kínunkat. Ott különben is mindig megnyugszik a lelkem valahogy, biztos a Feng Shui az oka, mert olyan mesteri rendetlenséget, mint abban a fiúszobában van, még életemben nem láttam - pedig én is igaz műértő vagyok a témában, hidd el. Például ott tekinthető meg az ország legnagyobb és legváltozatosabb műanyagpalack-gyűjteménye, az a naracshéj SzobatársZoli asztalán már három hete ott figyel, a szekrényhez meg már csak egy vasvillát kéne mellékelni, mert úgy könnyebb lenne forgatni a ruhakazalt. Szerintem júniusban a kollégium igazgatósága külön konténert állíttat majd a négyezertizenötös szoba alá, de én úgy szeretek ott lenni abban a káoszban, mert úgy jómagam már majdnem rendezettnek tűnök. Szerencsére szobatársak szobán kívül jártak, mikor úgy ítéltük meg, hogy most már ideje újra röhögni, Patrik félmeztelenül Beyonce-t énekelt nekem a fals hangján, aztán táncra perdültünk, el lehet képzelni, meg megegyeztünk, hogy nekünk mindenképp lesz egy közös gyerekünk, mert egyszerűen csak király szülőpáros lennénk, mindig zenés műsorokat rendeznénk a kölyöknek, mint John Travolta és Kirstie Alley. Hajnali egykor már a röhögőgörcsöktől fájt a hasunk. Amúgy jó fej szobatársai vannak, bírom mind a két srácot, meg ők is bírnak engem, múltkor már odáig jutottunk, hogy a gimis tanárainkat mutogattuk egymásnak Facebookon, aztán még megkínáltak csirkecombbal is. Hát igen. Shit's getting serious.