Én nem akarom, hogy a macskáim kövérek legyenek, mert az milyen rossz már az izületeiknek, figyelek is rá, hogy ne hízzanak el, mind fitt és izmos. Az aranyhalam is fitt és izmos.

Az éjjel meg annyit görcsöltem, mert Patrik egyig dolgozott és onnan utána rögtön indult haza (nem a koliba, tényleg haza). És tényleg nagyon jól vezet, nagyon sokat is vezet, meg autópálya, de akkor is éjjel egy három órás út munka után... nem voltam nyugodt, egy csomószor felébredtem és a mobilomat lestem. Négy előtt egy kicsivel írt, hogy megérkezett, egyben van, reméli, hogy én éppen egy szépet álmodok, reggel hív.

Amúgy tegnap állati fura volt, tiszta paranormális jelenségek, visszautaztunk az 1991-93-as időszakig, mivel a tesóim mind el vannak utazva a hétre (ma jönnek haza), mi meg hárman voltunk a szüleimmel. Már egyszer volt ilyen nyáron is, és érdekesség, hogy ilyenkor mindenki nyugodt és kiegyensúlyozott, nem ordibálunk egymással semmi miatt, nincs vita, béke van és nyugi. És olyan jó volt, anyával ültünk a nappaliban és néztük a híradót, beszélgettünk, senki nem vágott a szavamba. Szóval ez most nagyon gonosznak hangzik, de olyan jó a tesóim nélkül, mivel a szüleimmel való vitáim nagy része pontosan miattuk van. Mert például a tesóm hétvégén későn kel fel, későn reggelizik, nem pakol el semmit maga után, nem mosogat el a madamka, nem csinál semmit, és engem vesznek elő, én vagyok a szar, mert miért nem pakoltam el én utána, ő még kicsi. És akkor még szarabb alak vagyok, ha esetleg meg merem említeni, hogy már elnézést, de egy tizennégy éves "gyerekről" van szó, én tizennégy évesen már vasaltam az egész családra, ez meg még mosogatni sem képes, vagy visszarakni a hűtőbe a tejet, porszívót meg életében nem tartott a kezében. Ebből szoktak lenni nálunk az egész délutános ordibálások, engem megvádolnak mindenféle sértő dologgal, nekem pedig természetesen meg kell védenem magam, aztán minden elfajul. Pedig a szüleim tudják jól, hogy igazam van, anya már nem egyszer be is vallotta ezt nekem egy elborult nyugodt pillanatában. Ezt csak egy elsőszülött értheti. Szerintem Kínában is ezt az "egy gyerek" politikát egy elsőszülött találhatta ki, és milyen okos is volt az az ember, remélem állítottak neki legalább egy mellszobrot vagy valami, mert egy rakás embert megmentett a lelki betegségektől. A pszichiáterek viszont tuti utálják.
A látszat ellenére én tényleg szeretem a testvéreimet, el nem cserélném őket, csak néha nagyon elegem van belőlük. Meg úgy szeretném például, ha nem szörnyű jobb kapcsolatom lenne anyával, de úgy érzem, hogy ha nagy lassan sikerül is felépítenem valamit, akkor azt a tesóim egyetlen pillanat alatt mindig romba döntik.

Az anyám ma kapott egy levelet, és mikor az előbb meglátta, elkezdett pánikolni, hogy rákos, pánikolt miközben olvasta, pánikolt utána, én majdnem megfulladtam, mert félrenyeltem az ásványvizet és kurvára mérges mérges lettem, apa meg odament, ő is elolvasta a levelet és közölte, hogy hahó, értő olvasás, az van a levélben, hogy nem tudták kiértékelni, vagy mi, nem az, hogy rákos.

És én most nagyon mérges vagyok, mert mert még ő mondogatja nekem naponta, hogy milyen szociális csőd vagyok, nem tudom kezelni a dolgaimat, miközben ő mondhatni kurva jól kezeli a dolgait, ha így kell megtudnunk ilyesmit a testvéreimmel. És önző is vagyok, mert ezt az egészet is magamra fordítom, meg mindjárt bőgök, nem hiszem el.

Én csak akkor leszek hajlandó gyereket szülni ha az apáról tudom, hogy neki is rengeteg haja volt csecsemőként, mint nekem, és miatta sem lesz kopasz a fiam, mert ez a rémálmom, ha már arra is lesz megoldás, hogy a magzat valami mesterségesen kialakított közegben fejlődjön ki (mondjuk szerintem az 51-es körzet tudna segíteni a fejlesztésben, ha akarna), és mikor már elég nagy, akkor csak kiveszi az orvos és tádááám, tessék hölgyem, az utódja, aki nem akarta egy percig sem szétszaggatni a méhét. Egy anya-gyerek konfliktussal kevesebb, máris tiszta lappal indulnak a felek.
Amúgy az biztos, hogy a saját családom miatt vagyok ennyire család és házasságellenes, mert én valahogy nem látom a szépséget ebben az egészben, hogy ordítozunk, meg alázzuk egymást non-stop. Vegyük például anyámat, lehet, hogy egyszer ő is jó arc volt, de gyerekkel később már nem az, én meg úgy vagyok ezzel, hogy isten őrizz, hogy a saját gyerekem úgy érezzem velem kapcsolatban, ahogy én érzek anyámmal. Konkrétan nem értem, hogy minek szült gyereket, vagy minek szül bárki is gyereket, ha idegbetegek miatta és csak a baj van vele. De persze a család azért nem mindig rossz, például teljesen ideális környezet a húsevő növényem számára, vagy ha pankrátort akarnék nevelni.

Soha nem lesz gyerekem. Viszont szeptemberben végre lesz vadászgörényem, tíz év alatt csak sikerült megvalósítani ezt az álmot is.

Anya előszeretettel követi el a saját Így jártam apátokkal c. merényletét ellenem, ami abból áll, hogy mesedélutánt tart arról, hogy apa előtt ő milyen népszerű volt a pasik körében, mennyire szép volt, mennyire oda volt érte mindenki (és voltak köztük milliomoscsemeték is, persze), egyszóval az összes hím utána húzta a pisicsíkot, ő volt az alfanőstény, az IT girl. Aztán úgy néz rám, mint keresztanyámra, amikor a szélt két l-lel írta egy keresztrejtvény kedvéért, szóval találgatja, hogy vajon hol hibázhatták el velem kapcsolatban, hogy én nyomi lettem. A külsőmmel kezdi, mondja, hogy ne hordjak annyi feketét, aztán kitér a viselkedésemre, ami szerinte túl harsány, a pocsék érdeklődési körömre (de a Disney épp tönkreteszi a Star Warsot, ez igenis fontos), míg végül eljutunk a barátaimig, meg hogy mennyire helytelen, hogy mindig Patrikkal vagyok, ejtenem kéne őt, mert fiú. Én itt kapok gutaütést, közlöm, hogy semmi köze az életemhez, kifejezem sajnálatom, amiért nem az ő klónjának születtem, majd leszögezem, hogy inkább kiszúrom szívószállal a szemeim, aztán halok meg vak vénkisasszonyként, minthogy valaha elveszítsem a legjobb barátomat. A végén azért mégiscsak közös nevezőre jutunk, mert megegyezünk abban, hogy soha nem fogok kelleni senkinek ééééés igen, ilyen kellemes egy családi este nálunk. Anya meg mindig csodálkozik, hogy nem mondunk el neki semmit a tesóimmal, hát persze, hogy nem, basszus. Kiköltözök a kutyaólba, én esküszöm. Szülőnevelésből csúful megbuktam.
Az előbb meg megyek le a konyhába, meglátom ezt a random felespoharat a pulton, nézem, hogy de jó, milyen szépen feldíszített kis pálinkával futottam én össze így hajnalok hajnalán, milyen kedves gesztus is ez.

Hát, kiderült, hogy az ibolya itt a lényeg, és ez történetesen egy józan ibolya, merthogy vízben van, sajna.

Ma este viberen élő közvetítéssel fogom végigkövetni Patrik randiját (meg persze lesz az Ördög Pradát visel is a TV-ben), ami nem zavar különösebben, sőt, ha minden jól megy ott, akkor Patrik hétvégén be akarja nekem mutatni a fiút, azt meg kifejezetten várom.

Az jobban zavar, hogy édesanyám megállás nélkül ugráltat, inkább el is vonultam önkéntesen krumplit pucolni, csak hogy a ház másik végébe kerüljek igazoltan. Ilyenkor veszíti el hitelességét a Stahl Judit gasztroműsora is például, mert ott olyan könnyűnek tűnik csak úgy összeöntögetni mindent, persze, mert a felvétel előtt egy harminc fős gyakornokcsoport már megpucolt minden retket. Anya meg amúgy sem egyszerű eset, de most a hétvégén nagyon elviselhetetlen. Ő az a típus, aki mindig mindent maximálisan az irányítása alatt akar tudni, percről-percre el vannak tervezve a dolgok - értve ezt az én életemre is. Már ör éves korában tudta, hogy neki csak lányai lesznek és az első Lola lesz, tizennégy évesen eldöntötte, hogy abba a gimibe járok majd én is, ahová ő, tizennyolc évesen elhatározta, hogy mérnök leszek. Tulajdonképpen egészen fantasztikus, hiszen mindent sikerült kierőltetnie/kizsarolnia/kimanipulálnia az emberekből és mindeközben végig elegáns és udvarias maradt, csak az már annyira nem jó, hogy én pont emiatt utálok hazajönni az egyetemről, például telejsen kizárt az is, hogy húsvétkor itthon legyek. Ott nyugodtan hordhatom a csúnya, naracsszínű bolyhos zoknimat, legalább.

Félreértés ne essék, szeretem az anyámat, meg csinált pár olyan dolgot életében, amiért nagyon tisztelem. Meg ő is szeret engem, nyílván, meg csak jót akar, hogy ne haljak éhen, meg ne egy susogós mackó férjem legyen (hát nem is lesz férjem).

De például itt van ez, hogy semmit nem mondhatok el neki az életemről az nagy erkölcsei miatt. Mit sem tud Patrik biszex dolgairól, meg az új meleg barátaimról, mert ismeretlenül is lenézné őket, nem számít, hogy jó emberek, mindig mindenről csak ítélkezik, az nagyon megy. És ez így egy kicsit szomorú, mert ki kell hagynom az anyámat életem fontos részeiből. Nem is tud rólam semmit.

Ma ettem reggelire aszaltszilvás szalámit, nahát hogy mik vannak.

Mindig az van, hogy én a kisujjamat nyújtom, de nekik az egész karom kell, felajánlom az epres milkacsokimat, de ők megeszik előlem a karamellásat, most meg hétfőn húgaimhoz jön három kislány egy hétre, és persze hová máshová lehetne őket elszállásolni, mint A Lola szobájába?

Persze, úgysem leszek itthon, meg már bőven rámfért egy lomtalanítás (kiderült, hogy szenvedélyesen gyűjtöm az ásványvizes palackokat, és én még azt hittem, hogy a jógán kívül semmi hobbim nincs), de ott mondtam álljt, amikor anyám azt fontolgatta, hogy ürítsük ki valamelyik szekrényemet nekik. Héhahó, majd hagyok itt nekik pár bugyit is kölcsönbe. Azért mindennek van határa. De tegnap volt egy pillanat, amikor hajnali fél kettőkor apukám húgom Facebookján garázdálkodott és az összes ismerősének max hangerőn elindította a kiposztolt zenéjét (tizenhárom évesekról van szó, ezt azért  hangsúlyoznám), szóval akkor kicsit örültem, hogy itthon vagyok, meg átjárt az a legendás szeretet a családom iránt.

Hétfőn megyek, és pontosan az ösztöndíjam egy harmadát fogom elkölteni arra a fekete tűsarkúra.