Mindig az van, hogy én a kisujjamat nyújtom, de nekik az egész karom kell, felajánlom az epres milkacsokimat, de ők megeszik előlem a karamellásat, most meg hétfőn húgaimhoz jön három kislány egy hétre, és persze hová máshová lehetne őket elszállásolni, mint A Lola szobájába?
Persze, úgysem leszek itthon, meg már bőven rámfért egy lomtalanítás (kiderült, hogy szenvedélyesen gyűjtöm az ásványvizes palackokat, és én még azt hittem, hogy a jógán kívül semmi hobbim nincs), de ott mondtam álljt, amikor anyám azt fontolgatta, hogy ürítsük ki valamelyik szekrényemet nekik. Héhahó, majd hagyok itt nekik pár bugyit is kölcsönbe. Azért mindennek van határa. De tegnap volt egy pillanat, amikor hajnali fél kettőkor apukám húgom Facebookján garázdálkodott és az összes ismerősének max hangerőn elindította a kiposztolt zenéjét (tizenhárom évesekról van szó, ezt azért hangsúlyoznám), szóval akkor kicsit örültem, hogy itthon vagyok, meg átjárt az a legendás szeretet a családom iránt.
Hétfőn megyek, és pontosan az ösztöndíjam egy harmadát fogom elkölteni arra a fekete tűsarkúra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése