Megjöttem ám, és szerintem jövőhéten besurranok hétfőn is, mert nagyon jól esett kikapcsolni, meg csak azzal foglalkozni, hogy ó jesszus, de szarul nézek ki a tükörben, haha, miért rángatózik a jobb szemem?

Még jó, hogy tegnap SzobatársZoli körzeten kívül volt, mert azt hitte volna, hogy valami pszichiátriai eset vagyok, vagy egy hülye Greenpeace-es aktivista, aki szívügyének érzi, hogy a könnyeivel feltöltse a Dzseríd-sottot. Kicsit bőgtem, elég csúnya volt, mert én csúnya vagyok, ha sírok, de nem volt gázos, tényleg nem, simán belefér, főleg, hogy én tényleg nem szoktam sírni. Csak most nagyon fáj belül és tegnap este végre sikerült is megfogalmaznom, hogy miért. Nagyon jó volt a meleg paplan alatt feküdni, Patrikhoz bújni és teleszennyezni a pólóját a DNS-emmel, miközben ő simogatja ezt a szénakazlat itt a fejemet és mondogatja az okosságait, meg hogy tudom, én értem, meg azt is mondta, hogy én neki tökéletes vagyok, higgyem el.

Az a bajom, hogy úgy érzem, hogy én vagyok az évtized legrosszabb embere. Húsz évem ment rá, hogy minden egyes áldott nap ordibálva veszekedtünk anyával, amikor otthon tartózkodtam. És ti nem tudjátok, hogy én olyankor miket éreztem, milyen dühös voltam, milyen rosszindulatú, miket mondtam és miket kívántam. Pedig az az igazság, hogy én csak meg voltam bántva és ebből gyökeredzett ki ez az egész többi, persze nem mentegetni akarom magam. Nagyon rossz dolgokat gondoltam mérgemben, rosszabb vagyok, mint Pistorius, mert attól még, hogy megölte a barátnőjét, biztosan nem viselkedett így az anyjával, ahogyan én. Soha nem éreztem még magam igazán rossz embernek, szoktam mondani, hogy te jó ég, de tapló vagyok, meg szar alak, de olyan igazi rossz embernek még soha nem éreztem magam. Mostanáig. Azt kívántam, hogy bárcsak meghalnék, hogy bárcsak nekem lenne inkább valami bajom, mert én megérdemlem, én cserélek vele, ha cserébe nem lesz baj. Mert akárhogy is nézzük, én még csak huszonegy vagyok, nincs semmim, nincsen gyerekem, nincs karrierem, nem hagynék magam után semmit, csak kellemetlenségek nélkül eltűnnék, volt Lola, nincs Lola. Ezt elmondtam Patriknak is, ő meg itt teljesen kiakadt, hogy na ilyet ne mondjak, mert annál rosszabb nem történhet egy szülővel, minthogy a gyerekével történik valami, és mellékesen meg mi az, hogy nincs semmim, itt van ő, vele sem történhet rosszabb, minthogy velem történik valami. Itt meg röhögőgörcsöt kaptam, mert annyira komikus volt, hogy pont a 67-es út ordított a szomszéd szobából, így meg olyan giccses volt az egész, de jó giccses, ha láttad volna, megértenéd. Ezen röhögtünk egy darabon, meg direkt ízléstelen nyálasságokat mondtunk egymásnak, hogy kihozzuk a helyzetből amit lehet.

Az meg milyen már, hogy jóga után elvileg energikusnak kéne éreznem magam, de nekem meg mindig ilyenkor lassul be az agyam és ilyenkor szunyókálom a legjobbakat.

Volt egy tegnapi üzenet tőle viberen, hogy vett nekem teát, nulla cukorral, beteges mennyiségű citrommal, tudja, hogy így szeretem, én meg a mobilom hülye szerencsétlenkedései miatt ezt csak most kaptam meg, és most olyan furán érzem magam, mintha tele lenne a lelkem, ez pedig egyszerre szuperjó és kibírhatatlan. Sírni akarok, nem tudom miért, nem értek semmit magammal kapcsolatban.

Akadt egy kis gondom, vagy inkább akadt egy nagy kupac gondom, amik össze vannak gubancolódva egy nagy gondgombolyaggá. Elmesélem, de kusza lesz, meg szükségem van pár sorra, mire eljutok a probléma magjához. Szóval ha a bajomat egy bolygó felépítésével akarnám érzékeltetni, akkor a kéreg az, hogy ma este mennénk elvileg bulizni, és elvileg úgy volt, hogy hármasban, de a gyakorlatban csatlakozik hozzánk egy csaj, aki volt szíves meghívni magát az életembe szintén Patrik egyik ismerőse a gimiből, mint ZsomborKettő. Jön egy bulira, ezzel semmi gond, elrontja a nemek tökéletes arányát, de esélyes, hogy úgysem látnám őt többé. Még azt is lenyelem valahogy, hogy nem akartam nagyon kiöltözni, de így már muszáj lenne. Ám de a csaj kitalálta, hogy a buli nem  elég, ő ősszel jön harmadiknak a mi albérletünkbe, amibe Patrikkal tervezünk kiköltözni, és amibe már tök jól megálmodtunk kettő, azaz kettő piros babzsákfotelt - na ezen akadtam én ki.  Patrik lelkes, nálam meg az a ritka eset áll fenn, hogy nem merek megmukkanni, nagyon kényes témának érzem ezt, pedig minden sejtem tiltakozik.

Először azt hittem, hogy az a bajom, hogy nem ismerem a csajt, és természetesen nem akarok idegennel összecuccolni egy lakásba, akiről még azt sem tudom, hogy mivel eszi a palacsintát, mert mi van, ha nutellás típus? Én baracklekváros vagyok, ősellenség. De aztán tegnap este rájöttem, hogy nem ez itt a gond, mert ha mondjuk Zsombor jelentkezett volna be (Egy vagy Kettő, az mindegy), akkor semmi bajom nem lenne, meg akkor sem, ha a csaj csináltatna esetleg a kedvemért egy nemátalakító műtétet magán, csak úgy a békesség kedvéért. Az a baj, hogy lány. Utálom a velem egykorú lányokat, nem bírok önmagam lenni mellettük, nem bírom elviselni őket, feszélyezve érzem magam, meg furának, alsóbbrendűnek, korlátozottnak, meg rosszabbnak. Meglehetősen kiegyensúlyozott ez a kapcsolat, mert ők sem kedvelnek engem, kérdezzétek csak anyukám kolléganőinek a lányait, akikkel anya egyszer megpróbált összebarátkoztatni. Egy lány van csak, akivel fesztelenül, őszintén bírjuk egymást, de ő meg leszbikus, szóval nem tudom, ez mennyire ér. A probléma itt bennem van, én ezt tudom jól, félreértés ne essék, csak épp nem tudok változtatni rajta, így érzek és kész, mindig így éreztem, tizenhárom éves korom óta. Apa, miért tudtál egy nyomorult Y kromoszómát adni, miért van petefészkem, miért nem születtem inkább én is fiúnak. A fiúk meg a kutyák szerint jó fej vagyok, lehetnék spániel is, fiú spániel.

Nem tudom mi legyen, általában az a kedvenc megoldási módszerem a problémákra, hogy jövőLolára bízom az egészet, hogy ő majd megoldja jelenLola helyett, de ez most nemigen játszik, jövőLola ugyanúgy be van tojva, mint jelenLola. Vagy felhívhatnám a jógatanárom, hátha ő tudja a megoldást, úgyis mindig problémákról, meg lelki nyugalomról papol egész órán.

Bulizni sincs így már kedvem, de nem mondhatnám le, mert Patrik annyira megszervezte, basszus, még külön Facebook csoportunk is lett, be akar mutatni a fiúnak, meg minden. Jól benne vagyok nyakig, nagyon számít rám, én meg cefetül érzek, amiért... így érzek. Olyan, mintha nem lennék igazi barátja, pedig őt szeretem legjobban, isten látja lelkemet. Az sem túl bizalomgerjesztő rám nézve, hogy azok hárman jól ismerik egymást tizennégy éves koruk óta, én meg leszek az új lány, a madárfészek hajjal, színes harisnyában, ha valaki kilóg majd, az én leszek. Nagyon nem tetszik nekem ez a három-egy arány.

Beteget fogok tettetni, és nem is nagyon kell tettetnem, tényleg rosszul érzem magam, mindjárt hányok. Tudom, szar alak vagyok, nem kell mondani.

Annyira antiromantikus vagyok, nem csak azért, mert én életemben nem vágytam párkapcsolatra, de például azt sem értettem soha, hogy miért kell halott növényt dugni valaki orra alá, persze ha egy tanárom fejét hozná el nekem egy fiúcska, az még imponálna is, na de egy virág? Hát könyörgöm, még csak allergiás sem vagyok, mit ártott az nekem.
Két párkapcsolatom volt életemben, mint tudjuk, mind a kettő itt, az egyetemen. Nem is vagyok túl attraktív jelenség, soha a kutya sem nézett rám nem örvendtem népszerűségnek a fiúk körében, meg bizonyára a személyiségem sem túl ideális, legalábbis arra kövezketetek abból, hogy az első kör négy hétig tartott, a második hatig, bár közben mintha tíz évet öregedtem volna. Az első delikvenssel az volt a probléma, hogy mindenért megsértődött, mert minden poénomat félreértette (pedig szórakoztató lány vagyok, ezt senki nem vitathatja), plusz megpróbált Patriktól elválasztani, és nálam akkor telt be a pohár, mikor őt kezdte el szidni előttem. A második már komplikáltabb volt, őt szerettem is, legalábbis azt hittem, hogy szeretem. Az nehéz menet volt, egyensúlyozni a barátok, a tanulás (vizsgaidőszak volt), meg őközötte, mert én nem az a típus vagyok, aki alárendeli magát a partnerének, és onnantól minden más megszűnik, utálnám magam, ha olyat csinálnék. Aztán neki ilyen fura személyisége volt, elég gyerekes, meg szeszélyes, néha csak úgy bal lábbal kelt és duzzogott a semmiért, én meg a lelki beteg lettem, mert azt hittem, hogy rám haragszik és mindjárt ki fog dobni. Abban az időszakban folyton fáradt is voltam, mert mindig együtt akart aludni, ami nekem nem ment túl jól. Patrikkal például tudok együtt aludni, ott soha nem zavart, ha folyik a nyálam, vagy horkolok, vagy véletlenül szájbavágom, de a srácnál egész éjjel éberálomban voltam, ráadásul mindig mindenem fájt reggelre, főleg a nyakam. Ha még két hétig együtt vagyunk, szerintem végkimerüléssel kerülök kórházba, aztán meg beutalnak pszichológushoz, annyira kivoltam idegileg is borulva. Utána döntöttem el, hogy kösziköszi, nekem ez nem kell, ez a párkapcsolati dolog nem mókás, vagy legalábbis nem nekem való. Meg én nem félek attól, hogy egyedül maradok. Én jól elvagyok magammal is, köszönöm, meg vannak barátaim, soha nem vagyok egyedül. Ha gyerek kell, majd örökbe fogadok, minden megoldható, van kutyám, vannak macskáim, meg itt vannak a hármasikreim, őket még nem is ismeritek:

Ma este viberen élő közvetítéssel fogom végigkövetni Patrik randiját (meg persze lesz az Ördög Pradát visel is a TV-ben), ami nem zavar különösebben, sőt, ha minden jól megy ott, akkor Patrik hétvégén be akarja nekem mutatni a fiút, azt meg kifejezetten várom.

Az jobban zavar, hogy édesanyám megállás nélkül ugráltat, inkább el is vonultam önkéntesen krumplit pucolni, csak hogy a ház másik végébe kerüljek igazoltan. Ilyenkor veszíti el hitelességét a Stahl Judit gasztroműsora is például, mert ott olyan könnyűnek tűnik csak úgy összeöntögetni mindent, persze, mert a felvétel előtt egy harminc fős gyakornokcsoport már megpucolt minden retket. Anya meg amúgy sem egyszerű eset, de most a hétvégén nagyon elviselhetetlen. Ő az a típus, aki mindig mindent maximálisan az irányítása alatt akar tudni, percről-percre el vannak tervezve a dolgok - értve ezt az én életemre is. Már ör éves korában tudta, hogy neki csak lányai lesznek és az első Lola lesz, tizennégy évesen eldöntötte, hogy abba a gimibe járok majd én is, ahová ő, tizennyolc évesen elhatározta, hogy mérnök leszek. Tulajdonképpen egészen fantasztikus, hiszen mindent sikerült kierőltetnie/kizsarolnia/kimanipulálnia az emberekből és mindeközben végig elegáns és udvarias maradt, csak az már annyira nem jó, hogy én pont emiatt utálok hazajönni az egyetemről, például telejsen kizárt az is, hogy húsvétkor itthon legyek. Ott nyugodtan hordhatom a csúnya, naracsszínű bolyhos zoknimat, legalább.

Félreértés ne essék, szeretem az anyámat, meg csinált pár olyan dolgot életében, amiért nagyon tisztelem. Meg ő is szeret engem, nyílván, meg csak jót akar, hogy ne haljak éhen, meg ne egy susogós mackó férjem legyen (hát nem is lesz férjem).

De például itt van ez, hogy semmit nem mondhatok el neki az életemről az nagy erkölcsei miatt. Mit sem tud Patrik biszex dolgairól, meg az új meleg barátaimról, mert ismeretlenül is lenézné őket, nem számít, hogy jó emberek, mindig mindenről csak ítélkezik, az nagyon megy. És ez így egy kicsit szomorú, mert ki kell hagynom az anyámat életem fontos részeiből. Nem is tud rólam semmit.

Ma ettem reggelire aszaltszilvás szalámit, nahát hogy mik vannak.

Nem értem ezt a nagy hűhót, amit a szerelem téma körül csapnak. Ez nonszensz, annyira túlértékelik. Meg az emberek olyan önzők, csak akkor akarnak szerelmesek lenni, ha beléjük is szerelmesek, persze, pedig szerintem szeretni csak simán jó önmagában is.

Az az igazság, hogy én utálom a bizonytalan, tűnékeny dolgokat, voltam már szerelmesként kapcsolatban (mekkora suttyó volt), és azon görcsöltem naphosszat, hogy mikor megy tönkre valami, hiszen a szerelem csak egy átmeneti állapot. Tönkre is ment, széttört az egész, én ezt pedig nem akarom többet, életem legstresszesebb időszaka volt, teljesen kifordultam magamból, még a körmömet is rágtam. Amúgy nagyon szeretek szeretni, meg most olyan jól érzem magam a jelenlegi helyzetemben. Ugye itt van nekem Patrik, harmadik éve vagyunk legjobb barátok, sülve-főve együtt vagyunk, soha nem állt hozzám ilyen közel senki, mint ő. Mindent megbeszélünk, még azt is, hogy épp milyen anyajegy jelent meg a fenekünkön. Beletelt egy időbe, mire teljesen meg tudtam bízni benne, ami nem miatta volt, hanem mert én mindig nagyon pórul jártam barát téren, mindig mindenki a legnagyobb kakiban hagyott ott. Ő nem hagyott el, megjárta velem a poklot, talpra állított. Az életemet gondolkodás nélkül feltenném erre a srácra, mindigmindigmindig számíthatok rá, ha kell hajnali háromkor is átcsörtethetek a szobájába bármi kis kínom van. Nem zavar el, nem mondja, hogy hagyj békén Lola, alszom, majd reggel, hanem csinál nekem helyet az ágyában, és be is takar. Nagyon szerencsésnek érzem magam, és őt annyira jó érzés szeretni, még soha senkit nem szerettem ilyen nagyon szeretni, és az csak hab a tortán, hogy mindezt vissza is kapom. Lehet, hogy szerelmes vagyok belé (talán), de soha nem rontanám el azt, ami közöttünk van, ez így tökéletes. Ennél erősebb kapcsolat, mint a miénk, nem létezik, akkor meg mégis miről beszélünk?
Csak kicsit furcsa, hogy viszontszeretnek, mert engem még soha senki nem szeretett viszont, legalábbis nyíltan nem. Ez néha még mindig meglep, elérzékenyülök egy-egy hirtelen öleléstől (meg ajándék muffintól), és nagyon boldognak érzem magam.
Azt hiszem, kicsit én is önző vagyok.

Mi visz rá valakit, hogy egy naaaaagy szalagra kiaggassa a panellakása erkélyére a politikai életben való állásfoglalását? Nem túl intelligens megfogalmazásban. Avagy ezt láttam ma a buszból.

Igen, tegnap éjszaka ugrott a következő szintre bennem az az érzés, hogy nekem ez túl sok. Konkrétan nem tudom, hogy mi, de az sok, és nagyon feszült vagyok mostanság. A hetem fényponja a szerda reggeli jóga, egyedül a királykék szőnyegen, két "most lazítsd el a puha szemgolyódat" utasítás között tudok kikapcsolni. Úgy az egész életem együttvéve, az érzelmi világom a feje tetejére állt (most láttam öltönyös macskákat a tumblrön...), az egyetem is stresszel (...monoklijuk is van...), a családom is idegel (...és teát is isznak. A macskák). Szeretnék lemenni egy nagy üveg Coca Cola Zeroért a kolipékségbe, mert úgy kívánom, de nem merek pizsamában odamerészkedni amióta ott dolgozik az a helyes gépészmérnökis srác, aki olyan cuki velem. A hülye libidóm. Felöltözni meg lusta vagyok.

Az is megvisel, ahogyan Patrik a fiúügyeiről mesél nekem. Mármint félreértés ne essék, az is megviselne, ha a lányügyeiről mesélne, az is megviselt, amikor az volt aktuális. Mindegy milyen ügye van, mindegyik megvisel egy kicsit, mert még mindig nem tudom, néha azt hiszem, hogy szerelmes vagyok belé. De annak a résznek örülök, hogy ezekről csak nekem mer beszélni, meg hogy legalább egyikünknek vannak ügyei. Ha már ismeretes, hogy jómagam az ezerhétszázas évek óta a remete életmódot preferálom. Az biztos, hogy féltékeny vagyok mindenkire, aki rá mer nézni, de ebből még nem tudom, hogy szerelmes vagyok-e, csak azt, hogy nagyon szeretem. Akit szeretek, arra mindig féltékeny vagyok, meg azon idegesítem magam, hogy ő is annyira szeressen engem, mint én őt. Néha irtó gonosz embernek érzem magam, mert annak idején mi hárman voltunk nagy barátok, de a másik lány nemtörődöm picsa csúnyán csalódást okozott nekünk, mi meg ketten maradtunk. Ha őszinte akarok lenni, akkor el kell mondanom, hogy én akkor - nem is olyan mélyen - örültem. Örültem, mert én mindig tudtam, hogy az a lány ilyen, örültem, hogy végre kisétál az életünkből, és akkor mi ketten még annál is közelebb leszünk egymáshoz, nem kell osztozkodnom. Így is lett. De nem bírok ezzel a sok szeretettel, nem bírom kezelni ezt a sok félelmet, mivel nálam ez egy ilyen kettő-az-egyben csomag. Félek, mert három hónapot leszek külföldön, és mi van, ha eltávolodunk. Jó, úgy van, hogy szeptemberben hazajövök és összeköltözünk, de ezt hiába mondogatom magamnak, akkor is félek, mert mi van, ha ősszel már nem én leszek élete szerelme, Lola. Ezért nem szeretek szeretni, ezért kerültem mindig az ilyesmit, mert ez ezzel jár, én meg csak vergődöm, mint egy fugu a japán halpiacon.

Napi #firstworldgirlproblem: nem tudom, mit kezdjek a bozontommal a pénteki fotózásra. Nem kéne kilógnia a képből, de olyan macera kivasalni, meg anyám szerint hagyjam csak természetesen, hiszen az vagyok én. Egy pudli.

A kép csalás egy kicsit. Mármint buli előtti, arra meg körülbelül két órát készülök, szóval nem ér, mert a nem frissen mosott hajam bolyhosabb és kócosabb. De nem kisebb. Amúgy egyedül bulin nem érzem tehernek a génjeimet.

Szép nap ez a mai, egyébként, megjött az ösztöndíj + szoctám koktél, újra az egyetemi felső tízezer tagja vagyok.