Ma reggel különösen szenvedek, de mind tudjuk, hogy aki korán kel, az olyan helyet lel a jógateremben, ahol nem látszik a tükörben(!!!). Ez a legújabb kedvenc stratégiai játékom.

D'oh, what a little attention seeker am I, de ha épp hátrafogom a hajam és látszik tőle az arcom egész jól nézek ki, és ezt látni fogja öt pasi is a délután, csak kár, hogy mind tizenkét éves, haha. De mikor tegnap elmentem narancsért, itt az utcánk végén lévő kisboltban a srác azt mondta, hogy szépek a szemeim, meg a kocsmából is utánamszólt pár pedofil barom, szóval önbizalmam ezzel tíz pontot ugrott, még az exem új barátnőjénél is szebb vagyok(!!4) és tanultabb, meg én beszélek több idegennyelvet is, meg én egyetemre járok, nem úgy mint ő, meg én nyílván jobb fej is vagyok, meg én fogok a pokolban elégni.

A TV-ben meg olyan műsor megy, hogy egy mérnökcsapat a Kengyelfutó gyalogkakukkból a prérifarkas trükkjeit szimulálja, hát valami isteni, imádom az ilyesmiket.

Akkor most elmondom, hogy hogyan tudod te is lejáratni magad már reggel fél nyolckor - mert nincs is ennél ébresztőbb hatású rituálé. Egy munkát kellett leadnunk annak az oltogatós tanárnak, akiről már meséltem, és aki szétültetett minket a múlt héten, tudjátok, az a szemét. Odamentünk az irodájához, az ajtó tárva-nyitva, sehol senki fia. Gyorsan megbeszéltük Patrikkal, hogy mi márpedig bemegyünk és lerakjuk az asztalra a papírokat, mert nem fogunk még egyszer felcaplatni, na azt már nem, az kizárt, óvni kell az izületeinket, addig amíg fiatalok vagyunkk, és még jók. Beosontunk, és közben nem felejtettük el jó hangosan áldani a szerencsét, hogy milyen mázli, hogy nincs itt a tanár, mindig lefikáz mindent, meg vajon mi jöhet még, legközelebb biztos sarokban kell állnunk. Kifelé menet tűnt fel, hogy bal oldalon ott egy belső iroda, és az ajtaja nyitva van, és surprise-surprise belül ott ült a tanár egy kollégájával, olyan arccal ránk bámulva, amilyet a macskám vágott, mikor egyszer a szemem előtt ropogtatott el egy óriási sáskát. Nem vigyorgott, áh dehogy.

De remélem jövőhéten azért majd exhumálnak minket, miután darabokra szedett az óráján.

Nézzétek, milyen jófej új barátom van, ő FillérKutya, Patrik unokatesójának kisbabája, akivel tegnap este ütköztünk és lattéztunk. Tiszta önbizalomtuning volt, két pasi dícsért, hogy szép vagyok (bár nincs kép, ami ezt kevésbé reprezantálná, mint a fönti, vehehe) a kutya is kedvelt, pedig nem is sminkeltem, olyan fuck tha police hangulatban készültem el. Csak azt sajnálom, hogy nem vagyok kínai, mert akkor a pizsit sem kellett volna átvennem. Szoktam találkozni pizsamás-mamuszos kínai cserediákokkal a Coopban, és meg is verekednék velük a banánért, de kicsit tartuk tőlük, mert mégis ott van Jackie Chan, meg minden.
Tegnap éjjel Szerelmünk lapjait néztünk, adták a TV-ben és még egyikünk sem látta. Mókás volt, mi meg a pokolra fogunk jutni, ez egészen biztos.

Tablóképem alá az lesz írva, hogy L. Lola és (holnap reggel nem ennyire mosásra érett) Pompom. Nem vasalom ki = lustaság kontra Lola, egy-null.

Igen, tegnap éjszaka ugrott a következő szintre bennem az az érzés, hogy nekem ez túl sok. Konkrétan nem tudom, hogy mi, de az sok, és nagyon feszült vagyok mostanság. A hetem fényponja a szerda reggeli jóga, egyedül a királykék szőnyegen, két "most lazítsd el a puha szemgolyódat" utasítás között tudok kikapcsolni. Úgy az egész életem együttvéve, az érzelmi világom a feje tetejére állt (most láttam öltönyös macskákat a tumblrön...), az egyetem is stresszel (...monoklijuk is van...), a családom is idegel (...és teát is isznak. A macskák). Szeretnék lemenni egy nagy üveg Coca Cola Zeroért a kolipékségbe, mert úgy kívánom, de nem merek pizsamában odamerészkedni amióta ott dolgozik az a helyes gépészmérnökis srác, aki olyan cuki velem. A hülye libidóm. Felöltözni meg lusta vagyok.

Az is megvisel, ahogyan Patrik a fiúügyeiről mesél nekem. Mármint félreértés ne essék, az is megviselne, ha a lányügyeiről mesélne, az is megviselt, amikor az volt aktuális. Mindegy milyen ügye van, mindegyik megvisel egy kicsit, mert még mindig nem tudom, néha azt hiszem, hogy szerelmes vagyok belé. De annak a résznek örülök, hogy ezekről csak nekem mer beszélni, meg hogy legalább egyikünknek vannak ügyei. Ha már ismeretes, hogy jómagam az ezerhétszázas évek óta a remete életmódot preferálom. Az biztos, hogy féltékeny vagyok mindenkire, aki rá mer nézni, de ebből még nem tudom, hogy szerelmes vagyok-e, csak azt, hogy nagyon szeretem. Akit szeretek, arra mindig féltékeny vagyok, meg azon idegesítem magam, hogy ő is annyira szeressen engem, mint én őt. Néha irtó gonosz embernek érzem magam, mert annak idején mi hárman voltunk nagy barátok, de a másik lány nemtörődöm picsa csúnyán csalódást okozott nekünk, mi meg ketten maradtunk. Ha őszinte akarok lenni, akkor el kell mondanom, hogy én akkor - nem is olyan mélyen - örültem. Örültem, mert én mindig tudtam, hogy az a lány ilyen, örültem, hogy végre kisétál az életünkből, és akkor mi ketten még annál is közelebb leszünk egymáshoz, nem kell osztozkodnom. Így is lett. De nem bírok ezzel a sok szeretettel, nem bírom kezelni ezt a sok félelmet, mivel nálam ez egy ilyen kettő-az-egyben csomag. Félek, mert három hónapot leszek külföldön, és mi van, ha eltávolodunk. Jó, úgy van, hogy szeptemberben hazajövök és összeköltözünk, de ezt hiába mondogatom magamnak, akkor is félek, mert mi van, ha ősszel már nem én leszek élete szerelme, Lola. Ezért nem szeretek szeretni, ezért kerültem mindig az ilyesmit, mert ez ezzel jár, én meg csak vergődöm, mint egy fugu a japán halpiacon.

Napi #firstworldgirlproblem: nem tudom, mit kezdjek a bozontommal a pénteki fotózásra. Nem kéne kilógnia a képből, de olyan macera kivasalni, meg anyám szerint hagyjam csak természetesen, hiszen az vagyok én. Egy pudli.

A kép csalás egy kicsit. Mármint buli előtti, arra meg körülbelül két órát készülök, szóval nem ér, mert a nem frissen mosott hajam bolyhosabb és kócosabb. De nem kisebb. Amúgy egyedül bulin nem érzem tehernek a génjeimet.

Szép nap ez a mai, egyébként, megjött az ösztöndíj + szoctám koktél, újra az egyetemi felső tízezer tagja vagyok.