A buszon az jutott eszembe, hogy akár szerepelhetne Monty Burns is a szakdogámban, mert volt az a rész, amikor környezetvédő lett, meg szemétfeldolgozót nyitott, ez szakmába vág, ez kiváló, ne mondjátok, hogy nem! És akkor más is lenne benne száraz kísérleteken, számolásokon, meg méréseken kívül, tök menő lenne.

De hogy ezt hogy kötném hozzá a fitocönológiához, azt még ki kell találni, igen, de mindenről én sem világosodhatok meg egyetlen buszút alatt, főleg, hogy a kerék felett volt az ülőhelyem.

Persze ha megcsinálnám, körberöhögnének a tanáraim, aztán kirúgatnának az egyetemről, hogy hogy merészelem, hát hiába tanítottak ők nekem sok féléven át puszta tudományt, de akkor is álmodozni még nem tilos, ez egy szabad ország még épphogy.

Az meg nem érdekel egy kicsit sem, hogy a múlt hét folyamán két idegen kislány használta a szobámat, aludt az ágyamban, és simogatta a macskáimat, leszarom, remélem bejött nekik az Winchester tesós poszter. De az, hogy valaki (=anya) leszedte a trigonometriából, logaritmikus egyenletekből és exponenciális egyenletekből csillagos ötösre írt gimis matekdogáimat a faliújságomról, na ezt már jóval több, mint amit tolerálni tudok!

A csütörtök délutáni órámon ilyen szintvonalakat szerkeztünk, vagyis nem ilyeneket, mert itt még csak a magasságpontok helyei vannak képlettel kiszámolva (vagyis azoknak egy kis része), ebben még soksok óra munkám benne lesz az elkövetkezendő két hétben.

Megvolt a heti oltogatás, huszonegy éves koromra pedig csak megéltem azt is, hogy órán szétültetnek a legjobb barátommal, pedig mondtuk mi, hogy nem is csináltunk semmit, meg tanár úr, tessék megnézni, milyen elveszett a Patrik egyedül, ezért nem jó neki a számítás, meg tanár úr, a Lola szomorú, mert magányos. A félév során először katalógus is volt, és mikor az L. Lolához értünk, a tanár úr azt mondta, hogy jaj, hát az én nevemet ismeri, azt ismeri a legjobban, huszonöt éves pályafutása során még senki nevét nem jegyezte meg ennyire, mint az enyémet.

Mondom én, hogy kedvel, amúgy tényleg kedvel minket.

Mégiscsak itt a tavasz, és ez onnan látszik, hogy a HÖK-ösök végre valahára kirajzottak és elkezdtek könyörögni, erőszakoskodni, meg üldüzőbe venni az embereket a szavazatokért. Nekem az a módszerem, hogy mindig azt mondom jó hangosan, hogy másik karra járok, aztán tovasietek, de ez a dolog bedőlt, mikor nem vettem észre, hogy egyik csoporttársam is ott áll szavazatot gyűjteni a doboz mögött, a sötét oldalon, én meg a hírhedt, elbűvölő mosolyommal kísérve, szemrebbenés nélkül gtk-snak vallottam magam. Dehát Lola, dehát Lola!

Na és ti hogyan aláztátok meg magatokat eme szép napon?

Ez meg olyan blődség, hogy most azért megy a vita a facebookon, hogy melyik tanár legyen rajta a tablónkon, és melyik nem. Én igazából a magam részéről szeretnék kimaradni most ebből a körből, mert mikor jó múltkor arról szavaztunk, hogy legyen-e az egész karnak (500 ember, hát persze) egy tablója, akkor csak azt írtam, hogy szupi, a Déri Múzeum biztos tud nekünk helyet biztosítani a Munkácsy-trilógia mellett, és volt egy lány, akinél ezzel a népszerűségi indexem tíz pontot zuhant. Pedig semmi személyes nem volt a dologban, nekem tényleg csak örökletesen ilyen gyenge humorom van. Viszont végeredményben külön tablót szavaztunk a szakunknak (ami így is nagy lesz hatvan emberrel), meg tetszikrekordot is döntöttem, szóval nem bánok semmit.
Ha belegondolok, csak két tanárra tudom rámondani, hogy na igen, ők kellenek, mert igaz, hogy csak egy félévig tanítottak (mint kábé mindenki), de ők vittek minket négy napos terepgyakra, ők csináltak nekünk medvehagyma salátát vacsira, nem mérgeztek meg minket gyöngyvirággal, és velük rúgtunk be minden este a tábortűz mellett, ráadásul egyikük pont az én konzulensem, és mindig mókuskirálylánynak hív. De van olyan tanár, akinek már a nevére sem emlékszem, főleg azért, mert egy-egy előadásra nem sűrűn jártam be, csak gyakorlatra, azt meg ugye nem a tárgyfelelős prof viszi. Annak több értelme lenne, ha a TO-s nénink lenne rajta, ő például nem tudom, hogy csinálta, de már a legelső találkozáskor tudta mindenki nevét. Szerintem gólyatábor után az indexekból mindenkit memorizált magának, vagy nem is tudom, van egy recesszív TO-s nénis gén, amivel születni kell.

Olyan furcsa amúgy is ez az egész tabló dolog így, hogy az évfolyam háromnegyede csúszik egy évet. Ja, én is. Nekem másfél éve volt egy korszakalkotó szegycsonttörésem, ami miatt a szemeszter felét ki kellett hagynom, és ezt nem minden tanár értette meg. Szóval akkor két tárgyat nem írtak alá, azokra meg épültek másik tárgyak, így meg értelemszerűen nem lett meg mindenem időben, és nem engedtek ki most gyakorlatra. De nem is haragszom ám senkire, mert ki tudja, biztos enélkül is fennakadtam volna valamelyik akadályon, és ugyanitt tartanék. Mostmár mindegy, kár lenne keseregni rajta, meg így, hogy az évfolyam több mint fele velem tart, meg Patrik is, így nem is bánom. Több időm van a szakdogára. Én aztán nem sietek sehová.

Na jó, de, félek, hogy délutánra nem lesz már a cipőből, amit kinéztem magamnak, oda sietek. A fél tizenegyes vonattal megyek is vissza a koliba.

Reggel majdnem loptam egy ecetbe áztatott, hajlítgatható, puha sípcsontot, és valami "senki" kis docens beszólt nekünk, hogy ne üljenek már a földön, legyen tartásuk, maguk mégiscsak diplomás mérnökök lesznek. Mondtuk is neki, hogy ezzel a kijelentéssel azért várjunk még.
Szóval elszántságom indikátora, hogy én nem elég, hogy tegnap éjszaka még gyantáztam, de ma reggel komolyan felkeltem hatkor csak azért, hogy drámai szemeket fessek magamnak miközben francia popzenét éneklek, és kivakarjam a döglött legyeket (mikor ovis voltam, tényleg találtak egyszer legyet a hajamban), meg a tojáshéj maradványokat a sörényemből. Nem vasaltam, pedig szobatársam olyan aranyos volt, felajánlotta a hajvasalóját. Ez vagyok én, egy pudli, aki szeret, az így szeret, legalább húsz év múlva is megismernek az évkönyvből/tablóról. Állatanatómia gyakorlat után még gyorsan felszaladtunk az én szobámba, szépségszalonosdit játszottunk, és miután alkoholmérgezést kaptunk a fél flakonnyi hajlakktól, amit kifújtunk, már nem söpörhettük félre az élet egy másik nagy kérdését: vajon mosolyogjak-e a fotón, vagy jobb, ha nem? Úgy gondoltam, jobb, ha nem, de először Patrik, majd a fotós is azt mondta, hogy nekem szép karakteres a mosolyom (anya küld is minden évben karácsonyi képeslapot a fogorvosomnak), nekem muszáj mosolyognom, úgy lesz az jó. Velem igazán nem kellett sokat szöszmötölni, körülbeül két perc volt az egész fotózási művelet, aztán mindenki áldását adta, és már ment is a számítógépre. Nagy nehezen kiválasztottam kettőt, érdekes, hogy mindkettő mosolygósból lett, egy szemből, egy oldalról, aztán bólintottam, hogy az oldalról beállós mehet az évkönyvbe. Vagyis Patrik választott, mert én képtelen voltam. Ő el volt ájulva, én meg tőle voltam elájulva, mert nem tudom, hogy említettem-e már, de ő a legfotogénebb ember, akivel valaha is találkoztam, alig várom, hogy három hét múlva meglegyen a végeredmény és kaphassak az övéiből. Berakom a gimis képe mellé, a tárcámba. Érdekes megfigyelni, hogy mennyit változtunk a három év egyetem alatt, tiszta megviselt feje lett mindenkinek, meg szerintem nem lenne rossz a kép mellé egy teljes test MRI-t is csinálni az érdekesség kedvéért.
Most nem is érzem magam csúnyának.

Egy óra múlva indul a buszom hazafelé. Vhe. Annyi hajlakk van a fejemen (ami rögzíti a homlokom körüli tincseket, hogy azok ne lógjanak a szemembe. Mert mindig szoktak, Medúza vagyok), hogy most semmitől sem tartok, ha valaki megpróbál kirabolni, csak simán lefejelem és betörik a koponyája.