Reggel majdnem loptam egy ecetbe áztatott, hajlítgatható, puha sípcsontot, és valami "senki" kis docens beszólt nekünk, hogy ne üljenek már a földön, legyen tartásuk, maguk mégiscsak diplomás mérnökök lesznek. Mondtuk is neki, hogy ezzel a kijelentéssel azért várjunk még.
Szóval elszántságom indikátora, hogy én nem elég, hogy tegnap éjszaka még gyantáztam, de ma reggel komolyan felkeltem hatkor csak azért, hogy drámai szemeket fessek magamnak miközben francia popzenét éneklek, és kivakarjam a döglött legyeket (mikor ovis voltam, tényleg találtak egyszer legyet a hajamban), meg a tojáshéj maradványokat a sörényemből. Nem vasaltam, pedig szobatársam olyan aranyos volt, felajánlotta a hajvasalóját. Ez vagyok én, egy pudli, aki szeret, az így szeret, legalább húsz év múlva is megismernek az évkönyvből/tablóról. Állatanatómia gyakorlat után még gyorsan felszaladtunk az én szobámba, szépségszalonosdit játszottunk, és miután alkoholmérgezést kaptunk a fél flakonnyi hajlakktól, amit kifújtunk, már nem söpörhettük félre az élet egy másik nagy kérdését: vajon mosolyogjak-e a fotón, vagy jobb, ha nem? Úgy gondoltam, jobb, ha nem, de először Patrik, majd a fotós is azt mondta, hogy nekem szép karakteres a mosolyom (anya küld is minden évben karácsonyi képeslapot a fogorvosomnak), nekem muszáj mosolyognom, úgy lesz az jó. Velem igazán nem kellett sokat szöszmötölni, körülbeül két perc volt az egész fotózási művelet, aztán mindenki áldását adta, és már ment is a számítógépre. Nagy nehezen kiválasztottam kettőt, érdekes, hogy mindkettő mosolygósból lett, egy szemből, egy oldalról, aztán bólintottam, hogy az oldalról beállós mehet az évkönyvbe. Vagyis Patrik választott, mert én képtelen voltam. Ő el volt ájulva, én meg tőle voltam elájulva, mert nem tudom, hogy említettem-e már, de ő a legfotogénebb ember, akivel valaha is találkoztam, alig várom, hogy három hét múlva meglegyen a végeredmény és kaphassak az övéiből. Berakom a gimis képe mellé, a tárcámba. Érdekes megfigyelni, hogy mennyit változtunk a három év egyetem alatt, tiszta megviselt feje lett mindenkinek, meg szerintem nem lenne rossz a kép mellé egy teljes test MRI-t is csinálni az érdekesség kedvéért.
Most nem is érzem magam csúnyának.
Egy óra múlva indul a buszom hazafelé. Vhe. Annyi hajlakk van a fejemen (ami rögzíti a homlokom körüli tincseket, hogy azok ne lógjanak a szemembe. Mert mindig szoktak, Medúza vagyok), hogy most semmitől sem tartok, ha valaki megpróbál kirabolni, csak simán lefejelem és betörik a koponyája.
Szóval elszántságom indikátora, hogy én nem elég, hogy tegnap éjszaka még gyantáztam, de ma reggel komolyan felkeltem hatkor csak azért, hogy drámai szemeket fessek magamnak miközben francia popzenét éneklek, és kivakarjam a döglött legyeket (mikor ovis voltam, tényleg találtak egyszer legyet a hajamban), meg a tojáshéj maradványokat a sörényemből. Nem vasaltam, pedig szobatársam olyan aranyos volt, felajánlotta a hajvasalóját. Ez vagyok én, egy pudli, aki szeret, az így szeret, legalább húsz év múlva is megismernek az évkönyvből/tablóról. Állatanatómia gyakorlat után még gyorsan felszaladtunk az én szobámba, szépségszalonosdit játszottunk, és miután alkoholmérgezést kaptunk a fél flakonnyi hajlakktól, amit kifújtunk, már nem söpörhettük félre az élet egy másik nagy kérdését: vajon mosolyogjak-e a fotón, vagy jobb, ha nem? Úgy gondoltam, jobb, ha nem, de először Patrik, majd a fotós is azt mondta, hogy nekem szép karakteres a mosolyom (anya küld is minden évben karácsonyi képeslapot a fogorvosomnak), nekem muszáj mosolyognom, úgy lesz az jó. Velem igazán nem kellett sokat szöszmötölni, körülbeül két perc volt az egész fotózási művelet, aztán mindenki áldását adta, és már ment is a számítógépre. Nagy nehezen kiválasztottam kettőt, érdekes, hogy mindkettő mosolygósból lett, egy szemből, egy oldalról, aztán bólintottam, hogy az oldalról beállós mehet az évkönyvbe. Vagyis Patrik választott, mert én képtelen voltam. Ő el volt ájulva, én meg tőle voltam elájulva, mert nem tudom, hogy említettem-e már, de ő a legfotogénebb ember, akivel valaha is találkoztam, alig várom, hogy három hét múlva meglegyen a végeredmény és kaphassak az övéiből. Berakom a gimis képe mellé, a tárcámba. Érdekes megfigyelni, hogy mennyit változtunk a három év egyetem alatt, tiszta megviselt feje lett mindenkinek, meg szerintem nem lenne rossz a kép mellé egy teljes test MRI-t is csinálni az érdekesség kedvéért.
Most nem is érzem magam csúnyának.
Egy óra múlva indul a buszom hazafelé. Vhe. Annyi hajlakk van a fejemen (ami rögzíti a homlokom körüli tincseket, hogy azok ne lógjanak a szemembe. Mert mindig szoktak, Medúza vagyok), hogy most semmitől sem tartok, ha valaki megpróbál kirabolni, csak simán lefejelem és betörik a koponyája.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése