életem filigrán cérnája

Annyira utálom ezt, a szobatársam legújabb sms csengőhangja egy rohadt magas, rohadt hosszú sípolás, ami miatt nyílván még az Atlanti-óceán delfinei is tudnak minden üzenetéről, én meg legszívesebben megmikróznám a hülye mobilját reggel fél hétkor, könyörgöm. Ez normális? Meg nyafog nekem, hogy ő kövér, meg mennyi tanulnivalója van, de akárhányszor csak látom, vagy GTA-zik, vagy tömi magát popcornnal, pizzával, meg csokival, és akkor sápítozik NEKEM, hogy ő nem halad, meg ő csak hízik. És engem nem az zavar, hogy ő szemetet eszik, hanem az, hogy utána panaszkodik. Múlt hét elején is lement nagy hévvel futni húsz percet, aztán hazajött, betolt egy tábla Milkát, majd nekem sírt. Nem szeretem az ilyen embereket.

Meg mindig faggatózik, és ez olyan izé, én utálom ezt, amit akarok azt majd magamtól elmondom (vagyis majdnem semmit). Néha nagyon tele van a hócipőm, míg így is, hogy ritkán vagyok a szobában, elegem van, alig várom már az őszt, csak lennénk már külön lakásban. Tegnap délután is bementem a kék pulcsimért, látja, hogy görnyedten csoszogok, mindjárt kifordulnak a beleim, haldoklom, vizes a hajam, húznék vissza feküdni Patrikhoz, de nem, nem ám, vele meg kell vitatni a legújabb kiszemeltjének a horoszkópját. És ez amúgy olyan gonosz tőlem, mert egyébként aranyos lány, ha nem élsz együtt vele, akkor nincs semmi gond, de ha igen, akkor egy szép napon az sms csengőhangján mellé arra ébredsz, hogy fel akarod őt darabolni.

Amúgy már jobban vagyok, éjjel kihánytam magam, aztán rendbejöttem, szóval ma lehet tanulni. Biztos, egyrészt a stressz miatt vannak velem ezek a dolgok, például ideges vagyok anya mammográfiája, a zaklató évfolyamtárs, meg a közelgő vizsgaidőszak miatt is, jövőhéten két iszonyat szar zh-m + beszámolóm lesz, amiknek sikerülniük kell. Úgy szeretnék csak egy kicsit elveszni a kis lila ködben, de nem tudok, nem igaz már, én ezt nem érdemlem meg talán? Ez az egész olyan igazságtalan, mert én boldog vagyok, de közben itt vannak ezek a levakarhatatlan stressz-generáló tényezők, amiken valljuk be, mindenki stresszelne. Olyan hülye álmaim is vannak mostanában, amiknek nem a tartalma a lényeg, mert kis apróságok, hanem az, hogy nagyon sokszor felébredek belőlük egy-egy pillanatra. Kinyitom a szemem, van fél másodperc éber pillanatom, amikor azt hiszem, hogy az álom megtörtént, majd visszacsukom a szemem, és már folytatódik is.

És nyílván csak ezekért húztam fel magam a szobatársam dolgain, én ennél sokkal türelmesebb szoktam lenni vele, bocsánatot is kérek. Meg igazából, ha arra gondolok, hogy milyen kedves volt, amikor Patrikról meséltem neki, mondta, hogy menjünk el mi is az állatkertbe bálnaszívet nézni, mert tök jó, meg hogy adott nekem egy csomó citromot, akkor szégyellem is magam a kirohanásomért. Lehet, hogy ki kéne használni, hogy így ennyire benne vagyok most a panaszkodásban, de más kivetnivaló már nem jut az eszembe.