Tegnap Patrik rögtön hívott, ahogy elolvasta az üzenetem, én meg sírtam neki egy órát, aztán kicsit megnyugodtam, a Showder klub alatt megint felhívott, átlelkiztük az egészet, sikerült bennem reményt keltenie, meg már nem gondolok rögtön a legrosszabbra. És valahol... ez olyan szép. Már gimis voltam, mikor a nagypapám meghalt és volt két legjobb barátnőm, de valamiért nem mertem nekik elmondani, hogy a papám nagyon beteg, inkább magamba fojtottam és csöndben emésztődtem egészen a temetés előtti napig, amikor ők csak elmormogtak egy hát sajnálomot, aztán ment az élet tovább, földrajz témazárót írtunk. Patrikkal meg úgy vagyunk, hogyha bármi kis dolog történik, ha csak lepisil a tengerimalacom, vagy Patrik megvágta az ujját és vérzik, az az első, hogy tudatjuk a másikkal, ez az első fázisa annak, hogy jobban legyünk, aztán atomjaira elemezünk mindent. Meg olyan szintű lelki támogatást kapok, úgy feltölt, hogy én ezt komolyan nem tudom, mivel érdemeltem ki, előző életemben ezek szerint mégsem lehettem egyiptomi rabszolgahajcsár, de VIII. Henrik sem, pedig azt hittem, mert van egy diktátor-oldala a személyiségemnek. Annyira hálás vagyok, mikor eszembe jut ez a törődés, hogy már megint bőgni akarok, mint valami kis taknyos. Mi nagyon sok dolgot megéltünk már együtt, ott volt az autóbalesetem, két haláleset a családjában, a bulimiám, mikor két éve a barátnője kiment Amerikába és ott férjhez ment, majd nemrég a vallomás, hogy neki azóta én vagyok az egyetlen lány, akiben képes megbízni, és fél, hogy meg fogom utálni, és ne utáljam meg, ő azt nem bírná ki. Ő mindig itt volt velem, így fogadott el ahogy vagyok és soha nem hagyta, hogy elfelejtsem, hogy ő itt van, úgyhogy egy bizonyos szinten nyugodt vagyok, mert tudom, hogy ő vigyáz rám, nem fogja hagyni, hogy kétségbeesésemben valami hülyeséget csináljak. Én előtte soha nem hittem volna, hogy engem fog valaki így szeretni.
És most nagyon rosszul vagyok lelkileg, nagyon sok minden dúl bennem, például az, hogy milyen szar lánygyermek vagyok, mennyit panaszkodok, meg szidom anyát, de ugye te is tudod, meg mindenki tudja, hogy én azt nem gondoltam soha vérkomolyan? Mindig csak mérges voltam, meg az is jól esett igazából, hogy pár hete hozott nekem hétvégén a koliba sóskát, kicsit idegesített, hogy odajött, mert olyan zaklatás szaga van ennek, de mikor már kanalaztam be a házikosztot, akkor hálás voltam és elégedett, ő főz a legjobban a világon. Én azt sosem kérdőjeleztem meg, hogy ő jót akar nekem, csak a módszerei nem kifogástalanok, ő is nagyon erős egyéniség, én is, egyikünk sem bírja, ha nem az övé az utolsó szó, és ezért van a legtöbb ellentét köztünk. Most nagyon bűntudatom van és nagyon félek, meg mérges vagyok az egész világra, magamra, a hülye genetikára, még Istenre is pedig ateista vagyok. Ezt elhadartam Patriknak is, ő meg mondta, hogy Lola, ezt fejezd be, én megértelek, tudod, hogy igen, de most úgy beszélsz, mintha már megtörtént volna a baj, de egyelőre még nem biztos semmi, szóval ezt nem szabad, sok múlik a pozitív gondolkodáson. És igaza van, tudom, de az, hogy a nagyimmal is ez történt, nagyon valóságossá és rémisztővé teszi egészet, én emlékszem öt éves koromból dolgokra. Még így is emészt a bűntudat, és én már csak alig várom, hogy délután leszálljak a vonatról és Patrik átöleljen, hogy egy kicsit érezhessem, hogy van, ami egyben tart.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése