életem filigrán cérnája

Nagyon nem akarok itt lenni, ez a hely megöl engem. Megint hánytam, szóval már biztos vagyok benne, hogy idegi alapon megy nálam ez a dolog, mivel egész nap görcsölök. Hazaértek tesómék, és nem túlzok, öt perc múlva anyám már ordibált velem, és ezt úgy kell elképzelni, hogy olyankor mindent a fejemhez vág, lekurváz, a porba tipor, azt mondja, hogy én egy kis szarcafat vagyok itthon, és csak akkor szólalhatok meg, ha ő engedélyt ad, meg azt is mondta, hogy nem érti, hogy Patrik mit lát bennem, úgysem fogok kelleni a végén. És én ezért féltem nagyon bemutatni neki Patrikot, mert én nagyon jól tudtam, hogy ez lesz, ezt fogja kreálni belőle, felhasználja ellenem. Van fogalmatok róla, hogy hogy milyen kegyetlenül kikészít ez lelkileg? Mindig megtalálja a gyenge pontomat, meg tudom, hogy ez az egész hogy hangzik, most biztos mind azt gondoljátok, hogy túldramatizálom, de fogalmatok sincs, hogy mik mennek itt. Tíz éve ezt hallgatom minden egyes nap, volt, hogy azért kaptam, mert nincs önbizalmam, én meg csak bőgtem, és megpróbáltam elmondani, hogy miatta nincs, de abból csak még rosszabb lett. Ha tudnátok, hogy mi ment a legutóbbi szülinapomon, akkor nagyon elfajultak a dolgok, anyám kivágta a tortát a kukába, ráparancsolt a tesóimra, hogy fel ne merjenek köszönteni, felvonult a szobájába, én meg csak bőgtem, mint egy hülye, meg sem tudom védeni magam. Apa próbált valamit tenni, de felesleges volt, csak még jobban én lettem a hibás, merthogy direkt összeugrasztom a szüleimet, meg apa is milyen szar alak, hogy mellettem áll, adja alám a lovat. Aztán délután jöttek az unokatesómék és abban a pillanatban, hogy beléptek a nappaliba, anyám előjött ezer wattos bájvigyorral, én meg próbáltam takarni a vörös szemeimet, az allergiámra fogtam. Az is fáj, hogy a tesóim is sokszor fel vannak háborodva, velem értenek egyet és ezt el is mondják - mikor anyám nincs ott. Nyíltan soha nem véd meg senki. Tudjátok, hogy néha milyen gyűlöletet érzek? Tudjátok, hogy ez mennyire fáj és milyen bűntudatom van miatta? Meg olyanokat gondolok halál komolyan, hogy ha most elmehetnék itthonról és soha többé nem jönnék vissza, soha nem látnám a családomat viszont, akkor nyugodtabb és könnyebb életem lenne. Mégis milyen elcseszett, gonosz ember érez ilyeneket.
Az sem megoldás, ha elbújok a szobámba, mert ha nem megyek ki, akkor meg az a baj, azért vesznek elő, mert én biztos utálom őket, meg milyen szemét vagyok, meg önző, meg akkor minek is vagyok itt, költözzek már el, más már két gyereket szül a koromban (persze, képzelem milyen boldoggá tenném, ha szülnék, ki is tagadnának érte). Én tényleg tudom, hogy ez hogy hangzik, de ez nagyon megterhelő, nem bírom már se testileg, se lelkileg. Összenyom ez az egész, meg azt érzem, hogy egy nyomorék vagyok, megcsonkított, már most tönkre van téve az életem, mert én soha nem éreztem önbizalmat, soha nem láttam magam szépnek, sokkal érzékenyebb vagyok, mint mások, valahogy mindent ezerszeresével élek meg, mint kellene, ja, és néha gyűlölöm az anyámat, ez sem normális. Nem érzem azt, hogy egészséges vagyok. Mindenki őrizze meg a pánikját, nyugalomra semmi ok.