Minden olyan csendes, a parkoló kihalt, mi még mindig pizsamában vagyunk, müzlit eszünk, Mrs. Doubtfire-t nézünk, meg legújabb Doctor Who-t is néztünk, előbb meg lementünk a kávéautomatához, énekeltünk, visszahangzott az egész aula, és most olyan, mintha csak a miénk lenne az épület és valami járvány egyedüli túlélői lennénk. Ja, nem is, mert a levendulalilahajú metálnagyi portásnéni is túlélte valahogyan, de ezt már csak egy Kelly Clarkson szám után vettük észre sajna.

Tegnap éjszaka a híg borsófőzelékem után tértem rá a lelki dolgaimra, mert mégis van bennem annyi jómodor, hogy tudjam, nem illik vacsora közben olyan témát felhozni, ami miatt úgyis bőgni fogok és tele lesz a mindenség taknyos zsepikkel. Persze egy összevisszaság lett az egész, meg könnyek közt kifejtettem, hogy még soha senki nem jegyezte meg, hogy én hogyan ízesítem a teát, eddig még nem is volt senki, akit egyáltalán érdekelt volna ez, és olyan sokat jelent nekem, hogy ő meg megjegyezte. Nem is tudom, mit akartam azzal a résszel. Nem kellett túlmagyaráznom semmit, mert Patrik mondta, hogy egész éjjel aggódott értem, mert ő levágta, hogy mi a helyzet, csak túl későn, mikor már nem lehetett visszacsinálni a programot. Még bocsánatot is kért, pedig szerintem csak nekem kellett bocsánatot kérni a hisztimért, amit még saját magam sem tudok definiálni. Aztán dumáltunk az albérletről, itt meg elmondtam, hogy az nem kérdés, hogy vele akár már most azonnal összeköltöznék, de csakis vele, mással nem tudnék együtt élni a hülye kisebbségi komplexusaim miatt. Kiderült, hogy Patrik nem hívott meg senkit hozzánk, hanem a csaj találta ki, hogy jaj de jó, megyünk albérletbe, akkor ő jön hozzánk harmadiknak, olcsóbb lesz a lakbér, jó mindenkinek. De ne aggódjak, nem lesz plusz lakótárs, már el van intézve minden. Meg az is nagyon jól esett, hogy Patrik mondta, hogy ő csak velem akar összeköltözni, és olyan nincs, hogy nélkülem megy albérletbe, együtt megyünk, vagy sehogyan.

Hogy ezt így megbeszéltük, kérdeztem a tegnapról, ő meg elmesélte, hogy nem fog többet találkozni azzal a sráccal, nem tudja miért, de azt érzi, hogy nem is akarja azt az egészet, meg nincs értelme. Valamiért ezt is át tudom érezni, én másfél éve vagyok így, hogy nem akarok semmiféle kapcsolatba belemenni, hogy megszeressek valakit, aztán megismerjük egymás valódi arcát, csalódjunk, majd az egész átmenjen egy "ki rakja ki előbb a másik szűrét" vetélkedőbe, vagy egy "megtűrlek, legalább van valakim" monodrámába. Ezt is tök jól kitárgyaltuk, aztán bealudtunk, és álmomban most senki sem akart megetetni a dínóival, most csak hányni kellett felkelni hajnalban - nem álmomban. De utána rögtön sokkal jobban lettem, hamar vissza is feküdhettünk. Nem vagyok beteg, csak minden stresszt az emésztésem bán, meg  a testem kicsit gyenge mostanában, a menstruációm is kimaradt ebben a hónapban. Nem, nem vagyok terhes, csak egyszerű idegbeteg.

Volt egy tegnapi üzenet tőle viberen, hogy vett nekem teát, nulla cukorral, beteges mennyiségű citrommal, tudja, hogy így szeretem, én meg a mobilom hülye szerencsétlenkedései miatt ezt csak most kaptam meg, és most olyan furán érzem magam, mintha tele lenne a lelkem, ez pedig egyszerre szuperjó és kibírhatatlan. Sírni akarok, nem tudom miért, nem értek semmit magammal kapcsolatban.

Az éjjel valami fura álmom volt, amiben musicalszínésznő voltam, és egy jóképű, lengyel színésztársam elhívott randizni, én meg teljesen odavoltam, pedig a pasi csak tőrbe akart csalni és megetetni a dinoszauruszaival. Ezt így a héten már másodszor álmodtam meg.

A kakukk-csajról csak annyit tudtam meg, hogy képes két órát ülni a fején fóliával és már ez elég volt hozzá, hogy totális frászt kapjak, ami tényleg nem azért van, mert az én hajam meg olyan, hogy maximum a gázolaj + nyílt láng hajpakoláskülönlegesség tudna változtatni a kinézetén.
Ma délelőtt megyek bevásárolni, mert ugye be kell raktárazni az ünnepekre, ez meg nekem olyan szintű stresszt okoz, mint tizennégy éves koromban az üvegezés osztálykiránduláson, mert tuti elfelejtem a kávét, vagy a zsepit, vagy a müzlit, és mihez kezdek én mazsis müzli nélkül keddig. Még a büfé, meg a koliABC sem lesz nyitva, nem kapok mexikói tárkonyt sem olyan kis koporsó alakú dobozban, szóval ha elcseszem, tényleg csak az marad, hogy vonalzóból, 2B-s cerkából, meg cipőfűzőből összetákolt nyíllal elejtek magamnak egy feketerigót az erkélyről, és azt majd jól elsütögetem.

Amúgy tudom, hogy beszélnem kéne Patrikkal, főleg mivel hat nem fogadott hívást kaptam tőle az éjféltől hajnali négyig tartó intervallumban, vagyis még ott sem felejtette el a létezésemet. Ez annyira aranyos, annyira rá vall, annyira rossz ember vagyok. Már biztosítottam, hogy élek, i love you honey, este várlak haza vacsival, szegény ma is tizenkét órázik, ráadásul nyitástól, szóval egyenesen odament hajnalban. Tegnap egész délután velem volt, de minden témánk olyan szokásos hülyeséggel volt kapcsolatos, mint az orrvérzésem, meg a füves csoporttársaink. Kerültem a gondjaimat, mert én pocsék vagyok a komoly beszélgetésekben, mindig berezelek, aztán elpoénkodom a dolgaimat, mintha nem is lennének olyan fontosak nekem. Ez biztos azért is van, mert a családomban soha nem volt szokás megbeszélni a dolgokat, nálunk a gondok elordibálása a divat ott északon, úgyhogy inkább nem is mondok semmit.
Amúgy nehezen fogadta, hogy kihagytam a tegnap estét. Nem volt mérges, ő még soha nem volt rám mérges, szerintem rám nem is tud mérges lenni. Csak simán sajnálkozott, meg rosszul érezte magát, amiért én rosszul érzem magam, amiért én még rosszabbul éreztem magam, és ennek semmi köze nem volt az (ál)betegségemhez. De ma elmondom, hogy mit érzek, mert tartozom ennyivel neki is, magamnak is, meg a streptococcusoknak is.

Arcüreggyulladás = a leghitelesebb kifogásom 2007 novembere óta.

A látszat ellenére én tényleg nem vagyok büszke, ráadásul csak órák kérdése, hogy depresszióba essek, én soha nem hazudok Patriknak, meg most biztos tíz pontot zuhant a jófejségi indexem is. Ne is aggódjon senki, az univerzum engem sosem felejt el, már meg is kaptam a méltó büntetésem egy fél órája tartó orrvérzés formájában. Még soha nem vérzett az orrom, úgy tűnik, hogy most pótolom ezt a hiányosságot, ha már úgysem megyek sehová és ráérek ilyesmikre. Ráadásul én vérzékeny vagyok, szóval tényleg nem nagyon vérzik, de nem viccelek, mikor azt mondom, hogy már fél órája, folyamatosan. Mikor múltkor megvettem azt a százas papírzsepit, na az egy jó döntés volt.

Akadt egy kis gondom, vagy inkább akadt egy nagy kupac gondom, amik össze vannak gubancolódva egy nagy gondgombolyaggá. Elmesélem, de kusza lesz, meg szükségem van pár sorra, mire eljutok a probléma magjához. Szóval ha a bajomat egy bolygó felépítésével akarnám érzékeltetni, akkor a kéreg az, hogy ma este mennénk elvileg bulizni, és elvileg úgy volt, hogy hármasban, de a gyakorlatban csatlakozik hozzánk egy csaj, aki volt szíves meghívni magát az életembe szintén Patrik egyik ismerőse a gimiből, mint ZsomborKettő. Jön egy bulira, ezzel semmi gond, elrontja a nemek tökéletes arányát, de esélyes, hogy úgysem látnám őt többé. Még azt is lenyelem valahogy, hogy nem akartam nagyon kiöltözni, de így már muszáj lenne. Ám de a csaj kitalálta, hogy a buli nem  elég, ő ősszel jön harmadiknak a mi albérletünkbe, amibe Patrikkal tervezünk kiköltözni, és amibe már tök jól megálmodtunk kettő, azaz kettő piros babzsákfotelt - na ezen akadtam én ki.  Patrik lelkes, nálam meg az a ritka eset áll fenn, hogy nem merek megmukkanni, nagyon kényes témának érzem ezt, pedig minden sejtem tiltakozik.

Először azt hittem, hogy az a bajom, hogy nem ismerem a csajt, és természetesen nem akarok idegennel összecuccolni egy lakásba, akiről még azt sem tudom, hogy mivel eszi a palacsintát, mert mi van, ha nutellás típus? Én baracklekváros vagyok, ősellenség. De aztán tegnap este rájöttem, hogy nem ez itt a gond, mert ha mondjuk Zsombor jelentkezett volna be (Egy vagy Kettő, az mindegy), akkor semmi bajom nem lenne, meg akkor sem, ha a csaj csináltatna esetleg a kedvemért egy nemátalakító műtétet magán, csak úgy a békesség kedvéért. Az a baj, hogy lány. Utálom a velem egykorú lányokat, nem bírok önmagam lenni mellettük, nem bírom elviselni őket, feszélyezve érzem magam, meg furának, alsóbbrendűnek, korlátozottnak, meg rosszabbnak. Meglehetősen kiegyensúlyozott ez a kapcsolat, mert ők sem kedvelnek engem, kérdezzétek csak anyukám kolléganőinek a lányait, akikkel anya egyszer megpróbált összebarátkoztatni. Egy lány van csak, akivel fesztelenül, őszintén bírjuk egymást, de ő meg leszbikus, szóval nem tudom, ez mennyire ér. A probléma itt bennem van, én ezt tudom jól, félreértés ne essék, csak épp nem tudok változtatni rajta, így érzek és kész, mindig így éreztem, tizenhárom éves korom óta. Apa, miért tudtál egy nyomorult Y kromoszómát adni, miért van petefészkem, miért nem születtem inkább én is fiúnak. A fiúk meg a kutyák szerint jó fej vagyok, lehetnék spániel is, fiú spániel.

Nem tudom mi legyen, általában az a kedvenc megoldási módszerem a problémákra, hogy jövőLolára bízom az egészet, hogy ő majd megoldja jelenLola helyett, de ez most nemigen játszik, jövőLola ugyanúgy be van tojva, mint jelenLola. Vagy felhívhatnám a jógatanárom, hátha ő tudja a megoldást, úgyis mindig problémákról, meg lelki nyugalomról papol egész órán.

Bulizni sincs így már kedvem, de nem mondhatnám le, mert Patrik annyira megszervezte, basszus, még külön Facebook csoportunk is lett, be akar mutatni a fiúnak, meg minden. Jól benne vagyok nyakig, nagyon számít rám, én meg cefetül érzek, amiért... így érzek. Olyan, mintha nem lennék igazi barátja, pedig őt szeretem legjobban, isten látja lelkemet. Az sem túl bizalomgerjesztő rám nézve, hogy azok hárman jól ismerik egymást tizennégy éves koruk óta, én meg leszek az új lány, a madárfészek hajjal, színes harisnyában, ha valaki kilóg majd, az én leszek. Nagyon nem tetszik nekem ez a három-egy arány.

Beteget fogok tettetni, és nem is nagyon kell tettetnem, tényleg rosszul érzem magam, mindjárt hányok. Tudom, szar alak vagyok, nem kell mondani.

A csütörtök délutáni órámon ilyen szintvonalakat szerkeztünk, vagyis nem ilyeneket, mert itt még csak a magasságpontok helyei vannak képlettel kiszámolva (vagyis azoknak egy kis része), ebben még soksok óra munkám benne lesz az elkövetkezendő két hétben.

Megvolt a heti oltogatás, huszonegy éves koromra pedig csak megéltem azt is, hogy órán szétültetnek a legjobb barátommal, pedig mondtuk mi, hogy nem is csináltunk semmit, meg tanár úr, tessék megnézni, milyen elveszett a Patrik egyedül, ezért nem jó neki a számítás, meg tanár úr, a Lola szomorú, mert magányos. A félév során először katalógus is volt, és mikor az L. Lolához értünk, a tanár úr azt mondta, hogy jaj, hát az én nevemet ismeri, azt ismeri a legjobban, huszonöt éves pályafutása során még senki nevét nem jegyezte meg ennyire, mint az enyémet.

Mondom én, hogy kedvel, amúgy tényleg kedvel minket.

Mégiscsak itt a tavasz, és ez onnan látszik, hogy a HÖK-ösök végre valahára kirajzottak és elkezdtek könyörögni, erőszakoskodni, meg üldüzőbe venni az embereket a szavazatokért. Nekem az a módszerem, hogy mindig azt mondom jó hangosan, hogy másik karra járok, aztán tovasietek, de ez a dolog bedőlt, mikor nem vettem észre, hogy egyik csoporttársam is ott áll szavazatot gyűjteni a doboz mögött, a sötét oldalon, én meg a hírhedt, elbűvölő mosolyommal kísérve, szemrebbenés nélkül gtk-snak vallottam magam. Dehát Lola, dehát Lola!

Na és ti hogyan aláztátok meg magatokat eme szép napon?

Tegnap este már megint elegem lett mindenből, de főleg magamból, mert fájt a gyomrom, csóró vagyok, fázom, hideg az orrom, nem mehetek haza a hétvégére, mint más, normális egyetemista, mert ki nem állhat a családom és csak még rosszabb lenne minden, meg különben is csúnya vagyok, szemöldököt is kéne szedni. Az önsajnálat egy olyan szánalmas szintjére léptem, hogy már majdnem beálltam a zuhany alá bőgni.

Aztán mikor eljutottam oda, hogy shit's getting serious, Patrik pont felhívott, hogy mindjárt hazaér a munkából (szerencsére ő is marad az ünnepekre, mert dolgozik), nem megy be a zh-jára, vonszoljam át magam hozzá, szóval így lett, fetrengtünk három óra hosszat az ágyában, megmutogattuk egymásnak az összes újszülött pattanásunkat, vaníliás túrókrémet ettünk kanál nélkül, az ujjunkkal, elsírtuk egymásnak minden kínunkat, aztán elsírtuk Skype-on az anyukájának majdnem minden kínunkat. Ott különben is mindig megnyugszik a lelkem valahogy, biztos a Feng Shui az oka, mert olyan mesteri rendetlenséget, mint abban a fiúszobában van, még életemben nem láttam - pedig én is igaz műértő vagyok a témában, hidd el. Például ott tekinthető meg az ország legnagyobb és legváltozatosabb műanyagpalack-gyűjteménye, az a naracshéj SzobatársZoli asztalán már három hete ott figyel, a szekrényhez meg már csak egy vasvillát kéne mellékelni, mert úgy könnyebb lenne forgatni a ruhakazalt. Szerintem júniusban a kollégium igazgatósága külön konténert állíttat majd a négyezertizenötös szoba alá, de én úgy szeretek ott lenni abban a káoszban, mert úgy jómagam már majdnem rendezettnek tűnök. Szerencsére szobatársak szobán kívül jártak, mikor úgy ítéltük meg, hogy most már ideje újra röhögni, Patrik félmeztelenül Beyonce-t énekelt nekem a fals hangján, aztán táncra perdültünk, el lehet képzelni, meg megegyeztünk, hogy nekünk mindenképp lesz egy közös gyerekünk, mert egyszerűen csak király szülőpáros lennénk, mindig zenés műsorokat rendeznénk a kölyöknek, mint John Travolta és Kirstie Alley. Hajnali egykor már a röhögőgörcsöktől fájt a hasunk. Amúgy jó fej szobatársai vannak, bírom mind a két srácot, meg ők is bírnak engem, múltkor már odáig jutottunk, hogy a gimis tanárainkat mutogattuk egymásnak Facebookon, aztán még megkínáltak csirkecombbal is. Hát igen. Shit's getting serious.

Annyira antiromantikus vagyok, nem csak azért, mert én életemben nem vágytam párkapcsolatra, de például azt sem értettem soha, hogy miért kell halott növényt dugni valaki orra alá, persze ha egy tanárom fejét hozná el nekem egy fiúcska, az még imponálna is, na de egy virág? Hát könyörgöm, még csak allergiás sem vagyok, mit ártott az nekem.
Két párkapcsolatom volt életemben, mint tudjuk, mind a kettő itt, az egyetemen. Nem is vagyok túl attraktív jelenség, soha a kutya sem nézett rám nem örvendtem népszerűségnek a fiúk körében, meg bizonyára a személyiségem sem túl ideális, legalábbis arra kövezketetek abból, hogy az első kör négy hétig tartott, a második hatig, bár közben mintha tíz évet öregedtem volna. Az első delikvenssel az volt a probléma, hogy mindenért megsértődött, mert minden poénomat félreértette (pedig szórakoztató lány vagyok, ezt senki nem vitathatja), plusz megpróbált Patriktól elválasztani, és nálam akkor telt be a pohár, mikor őt kezdte el szidni előttem. A második már komplikáltabb volt, őt szerettem is, legalábbis azt hittem, hogy szeretem. Az nehéz menet volt, egyensúlyozni a barátok, a tanulás (vizsgaidőszak volt), meg őközötte, mert én nem az a típus vagyok, aki alárendeli magát a partnerének, és onnantól minden más megszűnik, utálnám magam, ha olyat csinálnék. Aztán neki ilyen fura személyisége volt, elég gyerekes, meg szeszélyes, néha csak úgy bal lábbal kelt és duzzogott a semmiért, én meg a lelki beteg lettem, mert azt hittem, hogy rám haragszik és mindjárt ki fog dobni. Abban az időszakban folyton fáradt is voltam, mert mindig együtt akart aludni, ami nekem nem ment túl jól. Patrikkal például tudok együtt aludni, ott soha nem zavart, ha folyik a nyálam, vagy horkolok, vagy véletlenül szájbavágom, de a srácnál egész éjjel éberálomban voltam, ráadásul mindig mindenem fájt reggelre, főleg a nyakam. Ha még két hétig együtt vagyunk, szerintem végkimerüléssel kerülök kórházba, aztán meg beutalnak pszichológushoz, annyira kivoltam idegileg is borulva. Utána döntöttem el, hogy kösziköszi, nekem ez nem kell, ez a párkapcsolati dolog nem mókás, vagy legalábbis nem nekem való. Meg én nem félek attól, hogy egyedül maradok. Én jól elvagyok magammal is, köszönöm, meg vannak barátaim, soha nem vagyok egyedül. Ha gyerek kell, majd örökbe fogadok, minden megoldható, van kutyám, vannak macskáim, meg itt vannak a hármasikreim, őket még nem is ismeritek:

Elmaradt a jóga, feleslegesen vonszoltam magam oda a sportcsarnokhoz térdig érő hóban, de ma már igenis hoztam egy jó döntést, amikor minden esztétikai érzékem sikongatása ellenére edzőcipőt vettem fel a miniszoknyához. Oké, én mindig szoknyában vagyok, farmernadrágom például nincs is, azt meg nem értem, hogy miért nem vettem fel rögtön a jóganadrágom, most jutott eszembe, de már mindegy, szerda hajnalban én képtelen vagyok épkézláb döntéseket hozni, ezért is kértem csokis cappucinót a sima helyett. Vagy mert A Cuki volt a pultnál, és ez összezavart. Múltkor is kértem egy muffint, aztán mondtam neki, hogy jaj várj, tedd félre, két perc, mindjárt jövök, csak elszaladok a mosdóba, mert be fogok pisilni. El is felejtettem, mert biztos a Man in Back emberei is épp pisiltek és kitörölték a memóriám, hogy ne égessem őket, amiért a női mosdóban találkoztunk. Két órával később mentem vissza a muffinért, meg is jegyezte vigyorogva A Cuki, hogy nahát, Lola, neked tényleg nagyon kellhetett. Akkor jöttem rá, hogy tudja a nevemet, bár pont az ilyen dolgaim miatt az én nevemet mindenki tudja.

Hárman is rámköszöntek a hóesésben, de a kapucni miatt senkiről sem tudom, hogy ki volt, egyikkel kapcsolatban abban sem vagyok biztos, hogy lány volt-e, vagy fiú az illető. És még mindig esik, kinézek az ablakon, egy autót látok, amire valaki ráírta a hóba, hogy "Jó reggelt :)".

A laptopom meg már megint szenved a ventillátorral, nagyon ki kéne porszívózni szerencsétlent, semmi kedvem diákhitelt felvenni, azért, hogy újat tudjak venni. Csak bírja ki őszig, akkor lesz pénzem.

Gpoy.

Találjátok ki, kinek kell sokezret kifizetnie a BKV-nak. Vicces történet ez is. Innen pedig már nem nehéz azt a talányt sem megoldani, hogy kinek nem lesz még új cipője nagyon nagyon sokáig, de semmi pánik, perelni fogom a BKV-t, mert miattuk kell lyukas csizmában mászkálnom továbbra is, és miattuk kapok tüdőgyulladást, kerülök kórházba, és kell hetekig azon a zöld zselén élnem, amit mindenki zabál a kórházas sorozatokban.
Már úgy volt, hogy a hétvégi buli sztornó, minden sztornó, majd fekszem, az nem kerül pénzbe, de Patrik (esküszöm egy isten áldása, nem tudom milyen szent lehettem én előző életemben, hogy ezt kiérdemeltem) ellentmondást nem tűrve közölve, hogy én csak ne aggódjak, nekem a péntek egy fillérbe sem fog kerülni, nyugodjak meg. Nyugodt nem igazán vagyok, főleg mivel tiszta merő víz a ciklámen harisnyám, de annyira jól esett, meg olyan szép dolgokat mondott, mindjárt elbőgöm magam.

A hajmosás meg színtiszta tudomány, nem mindegy, hogy mikor mosod meg, mert jónak kell lennie a bulira, meg holnap úgyis leiizadok jógán, meg az a jó a göndör, most-kapott-el-egy-tornádó hajban, hogy nem zsírosodik. Matek plusz kémia.

Érdekes, hogy mindig akkor csap le egy időjárási katasztrófa amikor mi megyünk valahová, nekem meg már sül le a bőr a képemről, mert a csizmámnak jószerivel talpa sincs már, egy nagy féreglyuk az egész, benne pedig ott egy folyó, amin Willy Wonka kis umpalumpái vígan eveznek és éneklik dalukat. Kíváncsian várom, hogy mit tartogat a péntek éjszaka, meteoresőt, vagy tisztítótüzet. Ó hát, mire tegnap este visszaértünk, Patriknak megfagyott haja, és ez komoly. Nem is kell ide hajlakk, meg wax.

Na jó, ma mégis veszek egy cipőt. Annyira szép platformosokat láttam, egyszer úgyis eljön a tavasz, meg hát az Alterban nem is fogok fázni, meg yolo (haha), szóval akár magamávé is tehetek egyet... vagy legalább felpróbálom, az senkinek sem fáj, ugye.

Nem cipőt vettem, nem is fogok a következő ösztöndíjig így már, de... Ez tényleg én vagyok.

Nem is tudom, miről meséljek, amikor az utcán vettem észre, hogy nálam maradt a rossmanos bevásárlókosár, vagy mikor a vonatállomáson lomtalanítottam a tárcám és véletlenül kidobtam a vonatjegyem, majd tíz perc múlva, amikor ez eszembe jutott, áttúrtam a kukát érte.

Mit is mondhatnék, szenvedélyem a szórakoztatás, és még csak most indulunk vásárolni.

Ez meg olyan blődség, hogy most azért megy a vita a facebookon, hogy melyik tanár legyen rajta a tablónkon, és melyik nem. Én igazából a magam részéről szeretnék kimaradni most ebből a körből, mert mikor jó múltkor arról szavaztunk, hogy legyen-e az egész karnak (500 ember, hát persze) egy tablója, akkor csak azt írtam, hogy szupi, a Déri Múzeum biztos tud nekünk helyet biztosítani a Munkácsy-trilógia mellett, és volt egy lány, akinél ezzel a népszerűségi indexem tíz pontot zuhant. Pedig semmi személyes nem volt a dologban, nekem tényleg csak örökletesen ilyen gyenge humorom van. Viszont végeredményben külön tablót szavaztunk a szakunknak (ami így is nagy lesz hatvan emberrel), meg tetszikrekordot is döntöttem, szóval nem bánok semmit.
Ha belegondolok, csak két tanárra tudom rámondani, hogy na igen, ők kellenek, mert igaz, hogy csak egy félévig tanítottak (mint kábé mindenki), de ők vittek minket négy napos terepgyakra, ők csináltak nekünk medvehagyma salátát vacsira, nem mérgeztek meg minket gyöngyvirággal, és velük rúgtunk be minden este a tábortűz mellett, ráadásul egyikük pont az én konzulensem, és mindig mókuskirálylánynak hív. De van olyan tanár, akinek már a nevére sem emlékszem, főleg azért, mert egy-egy előadásra nem sűrűn jártam be, csak gyakorlatra, azt meg ugye nem a tárgyfelelős prof viszi. Annak több értelme lenne, ha a TO-s nénink lenne rajta, ő például nem tudom, hogy csinálta, de már a legelső találkozáskor tudta mindenki nevét. Szerintem gólyatábor után az indexekból mindenkit memorizált magának, vagy nem is tudom, van egy recesszív TO-s nénis gén, amivel születni kell.

Olyan furcsa amúgy is ez az egész tabló dolog így, hogy az évfolyam háromnegyede csúszik egy évet. Ja, én is. Nekem másfél éve volt egy korszakalkotó szegycsonttörésem, ami miatt a szemeszter felét ki kellett hagynom, és ezt nem minden tanár értette meg. Szóval akkor két tárgyat nem írtak alá, azokra meg épültek másik tárgyak, így meg értelemszerűen nem lett meg mindenem időben, és nem engedtek ki most gyakorlatra. De nem is haragszom ám senkire, mert ki tudja, biztos enélkül is fennakadtam volna valamelyik akadályon, és ugyanitt tartanék. Mostmár mindegy, kár lenne keseregni rajta, meg így, hogy az évfolyam több mint fele velem tart, meg Patrik is, így nem is bánom. Több időm van a szakdogára. Én aztán nem sietek sehová.

Na jó, de, félek, hogy délutánra nem lesz már a cipőből, amit kinéztem magamnak, oda sietek. A fél tizenegyes vonattal megyek is vissza a koliba.

Kettőskereszt-lúzerLola: mindeközben fogkrém helyett Neogranormonnal kezdtem el fogat mosni. Velem mindig ilyenek történnek, van fogalma róla bárkinek is, hogy milyen nehéz megszabadítani a fogsort attól a zsíros trutyitól?

Ma este viberen élő közvetítéssel fogom végigkövetni Patrik randiját (meg persze lesz az Ördög Pradát visel is a TV-ben), ami nem zavar különösebben, sőt, ha minden jól megy ott, akkor Patrik hétvégén be akarja nekem mutatni a fiút, azt meg kifejezetten várom.

Az jobban zavar, hogy édesanyám megállás nélkül ugráltat, inkább el is vonultam önkéntesen krumplit pucolni, csak hogy a ház másik végébe kerüljek igazoltan. Ilyenkor veszíti el hitelességét a Stahl Judit gasztroműsora is például, mert ott olyan könnyűnek tűnik csak úgy összeöntögetni mindent, persze, mert a felvétel előtt egy harminc fős gyakornokcsoport már megpucolt minden retket. Anya meg amúgy sem egyszerű eset, de most a hétvégén nagyon elviselhetetlen. Ő az a típus, aki mindig mindent maximálisan az irányítása alatt akar tudni, percről-percre el vannak tervezve a dolgok - értve ezt az én életemre is. Már ör éves korában tudta, hogy neki csak lányai lesznek és az első Lola lesz, tizennégy évesen eldöntötte, hogy abba a gimibe járok majd én is, ahová ő, tizennyolc évesen elhatározta, hogy mérnök leszek. Tulajdonképpen egészen fantasztikus, hiszen mindent sikerült kierőltetnie/kizsarolnia/kimanipulálnia az emberekből és mindeközben végig elegáns és udvarias maradt, csak az már annyira nem jó, hogy én pont emiatt utálok hazajönni az egyetemről, például telejsen kizárt az is, hogy húsvétkor itthon legyek. Ott nyugodtan hordhatom a csúnya, naracsszínű bolyhos zoknimat, legalább.

Félreértés ne essék, szeretem az anyámat, meg csinált pár olyan dolgot életében, amiért nagyon tisztelem. Meg ő is szeret engem, nyílván, meg csak jót akar, hogy ne haljak éhen, meg ne egy susogós mackó férjem legyen (hát nem is lesz férjem).

De például itt van ez, hogy semmit nem mondhatok el neki az életemről az nagy erkölcsei miatt. Mit sem tud Patrik biszex dolgairól, meg az új meleg barátaimról, mert ismeretlenül is lenézné őket, nem számít, hogy jó emberek, mindig mindenről csak ítélkezik, az nagyon megy. És ez így egy kicsit szomorú, mert ki kell hagynom az anyámat életem fontos részeiből. Nem is tud rólam semmit.

Ma ettem reggelire aszaltszilvás szalámit, nahát hogy mik vannak.

Mindig az van, hogy én a kisujjamat nyújtom, de nekik az egész karom kell, felajánlom az epres milkacsokimat, de ők megeszik előlem a karamellásat, most meg hétfőn húgaimhoz jön három kislány egy hétre, és persze hová máshová lehetne őket elszállásolni, mint A Lola szobájába?

Persze, úgysem leszek itthon, meg már bőven rámfért egy lomtalanítás (kiderült, hogy szenvedélyesen gyűjtöm az ásványvizes palackokat, és én még azt hittem, hogy a jógán kívül semmi hobbim nincs), de ott mondtam álljt, amikor anyám azt fontolgatta, hogy ürítsük ki valamelyik szekrényemet nekik. Héhahó, majd hagyok itt nekik pár bugyit is kölcsönbe. Azért mindennek van határa. De tegnap volt egy pillanat, amikor hajnali fél kettőkor apukám húgom Facebookján garázdálkodott és az összes ismerősének max hangerőn elindította a kiposztolt zenéjét (tizenhárom évesekról van szó, ezt azért  hangsúlyoznám), szóval akkor kicsit örültem, hogy itthon vagyok, meg átjárt az a legendás szeretet a családom iránt.

Hétfőn megyek, és pontosan az ösztöndíjam egy harmadát fogom elkölteni arra a fekete tűsarkúra.

Úgy sajnálom, hogy amikor tíz éve még gazdagok voltunk ide-oda mentünk nyaralni a családdal Afrikába, meg Ázsiába, akkor még (hülye)gyerek voltam és tormás(!!) sültkrumplin éltem, eszem ágában sem volt kipróbálni olyanokat, hogy polipragu, pedig ott volt a lehetőség. És lám. Most meg már pénzem nincs, de külön kulináris-bakancslistám igen, avokádóval, tintahallal, meg homárral. És kacsával.

Nem értem ezt a nagy hűhót, amit a szerelem téma körül csapnak. Ez nonszensz, annyira túlértékelik. Meg az emberek olyan önzők, csak akkor akarnak szerelmesek lenni, ha beléjük is szerelmesek, persze, pedig szerintem szeretni csak simán jó önmagában is.

Az az igazság, hogy én utálom a bizonytalan, tűnékeny dolgokat, voltam már szerelmesként kapcsolatban (mekkora suttyó volt), és azon görcsöltem naphosszat, hogy mikor megy tönkre valami, hiszen a szerelem csak egy átmeneti állapot. Tönkre is ment, széttört az egész, én ezt pedig nem akarom többet, életem legstresszesebb időszaka volt, teljesen kifordultam magamból, még a körmömet is rágtam. Amúgy nagyon szeretek szeretni, meg most olyan jól érzem magam a jelenlegi helyzetemben. Ugye itt van nekem Patrik, harmadik éve vagyunk legjobb barátok, sülve-főve együtt vagyunk, soha nem állt hozzám ilyen közel senki, mint ő. Mindent megbeszélünk, még azt is, hogy épp milyen anyajegy jelent meg a fenekünkön. Beletelt egy időbe, mire teljesen meg tudtam bízni benne, ami nem miatta volt, hanem mert én mindig nagyon pórul jártam barát téren, mindig mindenki a legnagyobb kakiban hagyott ott. Ő nem hagyott el, megjárta velem a poklot, talpra állított. Az életemet gondolkodás nélkül feltenném erre a srácra, mindigmindigmindig számíthatok rá, ha kell hajnali háromkor is átcsörtethetek a szobájába bármi kis kínom van. Nem zavar el, nem mondja, hogy hagyj békén Lola, alszom, majd reggel, hanem csinál nekem helyet az ágyában, és be is takar. Nagyon szerencsésnek érzem magam, és őt annyira jó érzés szeretni, még soha senkit nem szerettem ilyen nagyon szeretni, és az csak hab a tortán, hogy mindezt vissza is kapom. Lehet, hogy szerelmes vagyok belé (talán), de soha nem rontanám el azt, ami közöttünk van, ez így tökéletes. Ennél erősebb kapcsolat, mint a miénk, nem létezik, akkor meg mégis miről beszélünk?
Csak kicsit furcsa, hogy viszontszeretnek, mert engem még soha senki nem szeretett viszont, legalábbis nyíltan nem. Ez néha még mindig meglep, elérzékenyülök egy-egy hirtelen öleléstől (meg ajándék muffintól), és nagyon boldognak érzem magam.
Azt hiszem, kicsit én is önző vagyok.

Mi visz rá valakit, hogy egy naaaaagy szalagra kiaggassa a panellakása erkélyére a politikai életben való állásfoglalását? Nem túl intelligens megfogalmazásban. Avagy ezt láttam ma a buszból.

Reggel majdnem loptam egy ecetbe áztatott, hajlítgatható, puha sípcsontot, és valami "senki" kis docens beszólt nekünk, hogy ne üljenek már a földön, legyen tartásuk, maguk mégiscsak diplomás mérnökök lesznek. Mondtuk is neki, hogy ezzel a kijelentéssel azért várjunk még.
Szóval elszántságom indikátora, hogy én nem elég, hogy tegnap éjszaka még gyantáztam, de ma reggel komolyan felkeltem hatkor csak azért, hogy drámai szemeket fessek magamnak miközben francia popzenét éneklek, és kivakarjam a döglött legyeket (mikor ovis voltam, tényleg találtak egyszer legyet a hajamban), meg a tojáshéj maradványokat a sörényemből. Nem vasaltam, pedig szobatársam olyan aranyos volt, felajánlotta a hajvasalóját. Ez vagyok én, egy pudli, aki szeret, az így szeret, legalább húsz év múlva is megismernek az évkönyvből/tablóról. Állatanatómia gyakorlat után még gyorsan felszaladtunk az én szobámba, szépségszalonosdit játszottunk, és miután alkoholmérgezést kaptunk a fél flakonnyi hajlakktól, amit kifújtunk, már nem söpörhettük félre az élet egy másik nagy kérdését: vajon mosolyogjak-e a fotón, vagy jobb, ha nem? Úgy gondoltam, jobb, ha nem, de először Patrik, majd a fotós is azt mondta, hogy nekem szép karakteres a mosolyom (anya küld is minden évben karácsonyi képeslapot a fogorvosomnak), nekem muszáj mosolyognom, úgy lesz az jó. Velem igazán nem kellett sokat szöszmötölni, körülbeül két perc volt az egész fotózási művelet, aztán mindenki áldását adta, és már ment is a számítógépre. Nagy nehezen kiválasztottam kettőt, érdekes, hogy mindkettő mosolygósból lett, egy szemből, egy oldalról, aztán bólintottam, hogy az oldalról beállós mehet az évkönyvbe. Vagyis Patrik választott, mert én képtelen voltam. Ő el volt ájulva, én meg tőle voltam elájulva, mert nem tudom, hogy említettem-e már, de ő a legfotogénebb ember, akivel valaha is találkoztam, alig várom, hogy három hét múlva meglegyen a végeredmény és kaphassak az övéiből. Berakom a gimis képe mellé, a tárcámba. Érdekes megfigyelni, hogy mennyit változtunk a három év egyetem alatt, tiszta megviselt feje lett mindenkinek, meg szerintem nem lenne rossz a kép mellé egy teljes test MRI-t is csinálni az érdekesség kedvéért.
Most nem is érzem magam csúnyának.

Egy óra múlva indul a buszom hazafelé. Vhe. Annyi hajlakk van a fejemen (ami rögzíti a homlokom körüli tincseket, hogy azok ne lógjanak a szemembe. Mert mindig szoktak, Medúza vagyok), hogy most semmitől sem tartok, ha valaki megpróbál kirabolni, csak simán lefejelem és betörik a koponyája.

Tablóképem alá az lesz írva, hogy L. Lola és (holnap reggel nem ennyire mosásra érett) Pompom. Nem vasalom ki = lustaság kontra Lola, egy-null.

Naspolyát akarok enni, imádom.
A nagy hír meg az, hogy kávéfilterre lenne szükségem, ha netán rámtörne a fulladásos pánikroham a holnapi tablófotózás miatt juhúúú, jövőhét hétvégén megint megyek melegbuliba, hívtak. A Zsombor beszélt Patrikkal, és ő mondta neki, hogy tök jó volt múltkor, szóljon nekem és ismételjük meg jövőhét pénteken, vagy szombaton. Ráadásul úgy alakult, hogy már ismerjük a tulajt, ingyen megyünk be. Ha most felvontad a szemöldöködet, akkor még soha nem buliztál egyedüli lányként meleg pasikkal, ez pedig sajnálatos, ki kell próbálnod. A legjobb muri, a tökéletes társaság, nem kell versenyeznem senkivel, nem kell italért fizetnem, van kivel táncolnom, vigyáznak rám, nincsenek kisebbségi érzések, bármiről beszélhetek, ölelgethetem őket, dícsérik a hajamat, szóval most fel vagyok dobva a dolog miatt. Nagyon megkedveltem múltkor Zsombort, ő is egy cukipofa, meg még maradt egy kis feldolgoznivaló vodka, itt csücsül a testápolóm meg az állatanatómia tankönyvem között, nagyon vigyázok én rá, nehogy baja essen.
Arra gondoltam, hogy attól függetlenül, hogy mostanában tényleg minden a feje tetejére állt és még szoknom kell néhány dolgot, elégedett vagyok a kis világommal, mert szeretve érzem magam, van zöld almám, ráadásul az éjjel olyan mélyen alszom, mintha meghaltam volna (vénülök). Megmondom őszintén, az is nagyon jól esett, hogy Zsombor nem csak Patriknak címezte a meghívást, hanem konkrétan nekem is, hogy szólj Lolának, trióban menjünk, mint a múltkor. Be és el vagyok fogadva, annyira jó érzés. Észrevettem, hogy Patrik az utóbbi pár napban folyamatosan etet, ráadásul sunyi módon, mert mindig elmegyek vele kaját venni, aztán mire kettőt pislantok, már ott van előttem valami, hogy ja, ezt meg neked vettem. Fogytam egy kicsit, és úgy érzem, hogy attól parázik, hogy visszaesek, és az lesz, mint másfél éve. Pedig nem. Akkor depressziós voltam, meg magányos, most meg már nem is emlékszem, hogy mikor éreztem utoljára ezeket. Reggel, mikor megláttam, hogy a kedvenc online film és sorozatnézős oldalamat elnyelte egy fekete lyuk.

Holnap hazamegyek a hétvégére, aminek azért most egy kicsikét örülök, mert a mosás ellenére néha már nehezemre esik egy pár tiszta zoknit előkaparni.
Egy tervrajzot meg be kéne fejeznem a délutáni órámra, a tanár múlt héten így is azt mondta nekem, hogy demoralizáló vagyok, szóval nem állíthatok oda üres kézzel. Szerintem bír engem.

Az igaz barátság tökéletes indikátora ez a duplacsokis muffin, amivel ma Patrik random meglepett. Eredeti kolipékséges. Ez egy jó nap, meg az új gondnok is jó fej, óra után veszek valami gyümölcslevet, arra meg rájöttem, hogy a gimis menzatraumák miatt én már soha nem leszek képes bízni a ragus, meg pörköltös ételekben, örökké él bennem a gyanú, hogy egy Mrs. Lovett főzi ezeket nekünk.

A szerda reggeli boldogságot az jelenti, hogy a jógázós toppom, a melegítőfelsőm, és az edzőcipőm is pontosan a királykéknek abban az árnyalatában pompázik, amiben a szőnyeg, meg a téglák is. A ciklámenszínű karmaim pedig tökéletes összhangban vannak mindezzel.

Mindent összevetve: szarul érzem magam, de jól nézek ki.
(és nehogy megfeledkezzünk a szertartásos, jóga utáni vaníliás lattéról sem)

Most vettem észre egy roppant kínos dolgot (A Book Written by Lola), rossz helyesírással volt írva a blogom webcíme, most meg biztos fogyinak néztek, pedig ha tudnátok, hogy milyen ötösöket kaptam a tollbamondásokra annak idején(!).

- Lola vagyok.

- Az a Lola, aki egyszer részegen és mezítláb idegen koliszobába ment be követelni a papucsát vadidegen csajtól?

- Basszus, miket mesélnek rólam?

Ilyen, amikor ismerőseim ismerőseivel találkozom és a hírem megelőz.

Igen, tegnap éjszaka ugrott a következő szintre bennem az az érzés, hogy nekem ez túl sok. Konkrétan nem tudom, hogy mi, de az sok, és nagyon feszült vagyok mostanság. A hetem fényponja a szerda reggeli jóga, egyedül a királykék szőnyegen, két "most lazítsd el a puha szemgolyódat" utasítás között tudok kikapcsolni. Úgy az egész életem együttvéve, az érzelmi világom a feje tetejére állt (most láttam öltönyös macskákat a tumblrön...), az egyetem is stresszel (...monoklijuk is van...), a családom is idegel (...és teát is isznak. A macskák). Szeretnék lemenni egy nagy üveg Coca Cola Zeroért a kolipékségbe, mert úgy kívánom, de nem merek pizsamában odamerészkedni amióta ott dolgozik az a helyes gépészmérnökis srác, aki olyan cuki velem. A hülye libidóm. Felöltözni meg lusta vagyok.

Az is megvisel, ahogyan Patrik a fiúügyeiről mesél nekem. Mármint félreértés ne essék, az is megviselne, ha a lányügyeiről mesélne, az is megviselt, amikor az volt aktuális. Mindegy milyen ügye van, mindegyik megvisel egy kicsit, mert még mindig nem tudom, néha azt hiszem, hogy szerelmes vagyok belé. De annak a résznek örülök, hogy ezekről csak nekem mer beszélni, meg hogy legalább egyikünknek vannak ügyei. Ha már ismeretes, hogy jómagam az ezerhétszázas évek óta a remete életmódot preferálom. Az biztos, hogy féltékeny vagyok mindenkire, aki rá mer nézni, de ebből még nem tudom, hogy szerelmes vagyok-e, csak azt, hogy nagyon szeretem. Akit szeretek, arra mindig féltékeny vagyok, meg azon idegesítem magam, hogy ő is annyira szeressen engem, mint én őt. Néha irtó gonosz embernek érzem magam, mert annak idején mi hárman voltunk nagy barátok, de a másik lány nemtörődöm picsa csúnyán csalódást okozott nekünk, mi meg ketten maradtunk. Ha őszinte akarok lenni, akkor el kell mondanom, hogy én akkor - nem is olyan mélyen - örültem. Örültem, mert én mindig tudtam, hogy az a lány ilyen, örültem, hogy végre kisétál az életünkből, és akkor mi ketten még annál is közelebb leszünk egymáshoz, nem kell osztozkodnom. Így is lett. De nem bírok ezzel a sok szeretettel, nem bírom kezelni ezt a sok félelmet, mivel nálam ez egy ilyen kettő-az-egyben csomag. Félek, mert három hónapot leszek külföldön, és mi van, ha eltávolodunk. Jó, úgy van, hogy szeptemberben hazajövök és összeköltözünk, de ezt hiába mondogatom magamnak, akkor is félek, mert mi van, ha ősszel már nem én leszek élete szerelme, Lola. Ezért nem szeretek szeretni, ezért kerültem mindig az ilyesmit, mert ez ezzel jár, én meg csak vergődöm, mint egy fugu a japán halpiacon.

Napi #firstworldgirlproblem: nem tudom, mit kezdjek a bozontommal a pénteki fotózásra. Nem kéne kilógnia a képből, de olyan macera kivasalni, meg anyám szerint hagyjam csak természetesen, hiszen az vagyok én. Egy pudli.

A kép csalás egy kicsit. Mármint buli előtti, arra meg körülbelül két órát készülök, szóval nem ér, mert a nem frissen mosott hajam bolyhosabb és kócosabb. De nem kisebb. Amúgy egyedül bulin nem érzem tehernek a génjeimet.

Szép nap ez a mai, egyébként, megjött az ösztöndíj + szoctám koktél, újra az egyetemi felső tízezer tagja vagyok.

Itt a koli melletti étteremben van egy olyan, hogy kétszemélyes kacsatál kacsamellel, kacsacombbal, kacsa... kacsakacsával, én meg még soha nem ettem kacsát szerintem gumicukorban sem, szóval itt a lehetőség, majd elrángatom Patrikot és kacsázunk.

A legújabb fejlemény szerint nekem ma és holnap kell dolgoznom délután négytől zárásig. Ez megint csak egy nagy excuse me, verzeihen sie, excusez moi, de én világosan közöltem, mikor megkérdeztek múlt héten, hogy nem tudok zárásig maradni, mert az hajnali egyet jelent, nekem még éjfélkor elmegy az utolsó vonatom és hévem is, harmadik vesém meg nincs, amit feláldozhatnék egy éjszakáért cserébe a Keletiben. Szóval ennyi volt, úgy döntöttem, hogy én köszöntem, de nem megyek sehová, kirúgatom magam, de azért holnap még elegánsan bemutatok nekik az iskolaszövetkezetnél. Utána valószínűleg tiltólistára kerülök, és a biztonságiak vetik rám magukat, ha be merem tenni a lábam a mozi területére (ezek szerint le kell mondanom az IMAX-ről). De nem érdekel. Az is felháborító, hogy Patrik meg már harmadik hete nem tud kezdeni, mert mondanak neki egy napot, aztán felhívják, hogy jaj bocs, nem lenne jó neked inkább a hétvége? Nem lenne jobb a szerda? Soha után kiskedd? A hétvégén már harmadszor rakták át, ezt is jól meg fogom én nekik mondani. Majd nevek nélkül, persze. 

Soha nem lesz pénzem Marc Jacobs parfümre, legalábbis nem mostanában, de azért sem izgatom magam különösebben, mert legalább nem leszek nyúzott a pénteki tablófotózáson úgyis csak nyár elejéig tudtam volna maradni, utána három hónapra külfölre utazom. A pénz meg nekem annyira nem számít, mármint kapom a szoctámot, meg az ösztöndíjat, abból fizetem a kolit, meg eléldegélek. És az a legjobb, hogy az anyám sem fog egy rossz szót sem szólni, sőt, szerintem bont egy chardonnay-t. Eléggé ette az ideg, hogy én éjjel tizenegykor tök egyedül mászkálok a VIII. kerületben, meg nem volt elájulva attól sem, hogy az elsőszülött lánya a felszolgálóiparban vállalt diákmunkát. Ő az a tipikus, mindent túlspilázó anya.

Most kezd egy csomó minden eszembe jutni a csütörtök-pénteki buliból. Abból a szakaszból, amikor még a VakEgérben voltunk, a becsempészett vodkát sutyiban öntögettük a Sprite-ba, Patrikkkal mi már nagyon be voltunk csiccsentve, összehortunk mindenfélét, ölelgettük egymást, Patrik két percenként adott egy nagy puszit a homlokomra, én később valamiért mondtam, hogy engem nem tudnak megszeretni az emberek, és ez rossz nekem, ő meg azt válaszolta, hogy neki mégis sikerült, nagyonnagyon. Kiveséztük a kapcsolatunkat, hogy milyen jó, hogy vagyunk egymásnak, meg mindent megbeszélünk, jó érzés, hogy van, aki törődik velünk.

Aztán most jövök rá, hogy nekem még soha nem volt ilyen barátságom, meg beszélgetésem. Ő mindig aggódik értem, keres engem, hiányol, ha hazamegyünk a hétvégére, hajnali háromkor és felhívhatnám, bármi bajom is van. Nekem még soha nem mutatta ki így senki, hogy szeret, mondani meg pláne nem mondták, én soha nem éreztem, hogy szeretnek. Nyilván a szüleim szeretnek, persze, de tőlük a lehető legtávolabb áll az érzelemkinyílvánítás (kivéve, ha az az elégedetlenség), ami pech, mert én meg igénylem az ölelgetést, legalábbis erre következtetek abból, hogy amióta van nekem Patrik, és megtudtam, hogy milyen az ölelgetés, azóta igénylem a dolgot.

Nyilván ezért is vagyok az az ölelgetős-részeg típus, legalábbis az én amatőr pszichológiai elemzésem szerint.

Kedves egybegyűltek, akkor akár vehetjük is úgy, hogy ennyi volt nekem a munka, és gyakorlatilag már ki is vagyok rúgva. Ez gyorsan ment, gyorsabban, mint hittem. Ugyanis az előbb hívtak fel, hogy én mégis mit képzelek, hol vagyok, miért nem vagyok ott dolgozni.

Elnézést, de mi van?

Dehát ma nem is kellett mennem, én megkérdeztem, és még fel is írták nekem egy cetlire az irodában (FELÍRTÁK, szóval az sincs, hogy én értettem félre, vagy hallottam rosszul), hogy hétfőn és kedden kell ott lennem. Makogtam, mint egy idióta, szerintem nem is hittek nekem, pedig ez az igazság, és meg is tudom mondani, hogy ki volt az, akitől az infót kaptam. Rám ordítottak, hogy induljak most dolgozni, de én nem tudok menni, mert vonatra kéne ülnöm, és mire odaérnék már vége a műszakomank, ezt cseszhetem. Szóval szerintem ez ennyi volt, most emiatt bőgök, miért mindig velem történnek ilyen szarságok? Holnap este bemegyek, és ha a kiprovokálják, még el is küldöm őket a fenébe, itt nem én hibáztam. Mondjuk inkább kamuznom kellett volna, hogy hazautaztam a hétvégére, és akkor adja magát, hogy nem tudok odamenni, de beállt nálam az a ritka eset, hogy se köpni, se nyelni nem tudtam. Most nem tudom, mi lesz. Eszek egy kis müzlit.
Ja, közben meg megjelent az anyám, akinek a parancsára apa több, mint száz kilométert vezetett, csak hogy nekem déli gyümölcsöket, csirkesalátát, meg sóskát hozzon főtt krumplival, nehogy éhen vesszek a koliban.

Életem egy Született feleségek epizód.

Murphy: mindig október 23.-án és március 15.-én fogynak ki a készleteim, a Wc papírom, akarok éhen halni, és van égető szükségem egy boltra.

De ma már nyitva a Coop, meg lettem mentve, nem halok éhen! Ráadásul ez az ízesítésű a legjobb, ebben egy egész kalóriával kevesebb van, mint a másik kettőben.

Akkor ez úgy volt, hogy a legjobb barátom (akiről tudni kell, hogy az első ember életemben, akiben tényleg teljes szívemből megbízok, imádom, és az egyetlen, akitől pont annyi törődést kapok, ha nem többet, amit én is adok neki, ja és biszex a srác) bejelentette, hogy találkozik egyik gimis haverjával (aki egy meleg fiú), és menjek én is, tök jót fogunk együtt mulatni, majd meglátom, tiszta jó lesz, majd meglátom, örök élmény, majd meglátom. Megláttam. A VakEgérben kezdtünk, ajánlom is mindenkinek, szuper hely. Patrik meleg haverja, Zsombor meg nagyon édes, rögtön összehaverkodtunk, kibeszéltük mindenki érzelmi világát, minden ismerős külsejét, lefikáztunk mindenkit, majd miután halálra dícsérték a hajamat ("Komolyan Lola, egyesek sokezret fizetnek azért fodrásznál, amivel te születtél"), megittuk a becsempészett vodkát, és kitárgyaltuk a legújabb Glee epizódokat, ők azt mondták nekem, hogy most elmegyünk egy meleg szórakozóhelyre, bízzak bennük, jó lesz. Ki másban bíznék meg, ha nem a fogadott ikertesómban, meg a frissen szerzett meleg haveromban, komolyan.

Emberek, én még soha nem voltam ilyen helyen, de lányok, egyszer mindenkinek ki kell próbálnia, hogy milyen eltölteni úgy egy estét, hogy nem kell megfelelned senkinek, nem nyomul rád egy tuskó sem, nem kellett odanyüszítenem egyszer sem Patriknak, hogy mentsen meg egy-egy piócától, hanem tényleg teljesen nyugodtan tudtam szórakozni. Olyan jót salsáztunk, rég táncoltam már ennyit.

Aztán mikor ötkor úgy döntöttünk, hogy jó, mostmár talán ideje hazamenni, akkor a bejáratnál összefutottunk egy másik Zsomborral, aki szintén meleg, én ismerem három hete körülbelül, szintén Patrikon keresztül. Hogy én őt is hogy szeretem. Mindig Lolitának hív, folyton mosolyog, meg egy csomó kis apró sztorit mesél nekem olyan izgatottan, mintha minimum az FBI-nak dolgozna és épp egy titkos küldetéséről számolna be. Nagyon jóindulatú, barátságos srác.

Jaj, meg Patrik úgy mutatott be, hogy "Na, ő a híres Lola, életem szerelme, akiről már annyit meséltem". Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ettől nem nőtt két számmal nagyobbra a szívem.

Arra jöttem rá, hogy még nem is volt buli, amin ennyire felszabadult lettem volna, mint tegnap. Patrik ugye így szeret, ő mindent tud rólam, ő nem kérdéses, előtte semmit nem szégyellek. De általában, ha bekerül a képbe más, és ha az fiú, akkor tisztára... szóval nem merek teljesen önmagam lenni, na. Nem merem elsütni a beteg, ízléstelen poénjaimat, nem merem csak úgy megölelni, mert becsiccsentettem, és én olyankor mindenkit ölelgetek, akit kedvelek. Feszélyezett vagyok. Zsombort gondolkodás nélkül meg mertem ölelni, mertem poénkodni, kimondani, ami eszembe jutott, mert tudtam, hogy őt a személyiségem érdekli, az meg a legkevésbé sem, hogy milyen a seggem, meg hogy kicsik a melleim. Ez nagyon felszabadító érzés, mikor megismersz egy szimpatikus, jó embert, és az első pillanattól mersz mellette teljesen önmagad lenni. Amúgy nem úgy kell elképzelni őket, mint amilyen ripacsnak a legtöbben elképzelik a melegeket. Teljesen normális, értelmes, jó humorú, kedves, átlagos kinézetű srácokról van szó, sőt, igazából mindnek igen szerencsés arccsontozata van, a fenébe is. A VakEgérben el is kaptam egy negyvenes pasi pillantását, ahogy engem bámul, miután mindkét srácot jól megölelgettem, ki tudja, mit gondolt rólam, leszarom magasról.

Én jól éreztem magam. Basszus. Ha valaki tegnap reggel közli velem, hogy egész éjjel egy melegbárban fogok partizni, nem hiszem el. Nem, Hiszem. El.

Amúgy meg megtaláltam az én parfümömet. Marc Jacobs, Oh Lola. Bementünk nézelődni egy Dougles-be, Patrik úgy megörült neki, hogy basszus nézd, ez a te parfümöd. Megszagoltam, és olyan, mintha egyszer észrevétlenül Marc Jacobsszal buliztam volna és én ihlettem volna az illatot. Minden, ami én. A nevem. A kedvenc virágom (bazsarózsa), a kedvenc gyümölcsöm (málna), és a kedvenc illatom mind közül (vanília). Ha egyszer gazdag leszek, ebben fogok fürdeni, de addig is majd bejárok munka előtt a parfümériába, és suttyó módom telefújom magam vele a teszterrel. Patrik azt mondta, hogy vesz nekem a szülinapomra. Az a "baj", hogy ő ilyeneket mindig komolyan is mond. Augusztusban születtem.

Ha láttál hajnali egy és öt között egy göndör hajú csajt fekete bőrnadrágban őrült módjára salsázni egy sráccal, akkor gratulálok, ugyanabban a melegbárban buliztunk.

A többit meg majd elmesélem később, miután aludtam egy picit.

Már arra is gondoltam, hogy nekem hipnoterapeutához kéne mennem, talán az az egyetlen lehetőségem, hogy leszokjak a szám rágásáról. Meg azt is szeretem, amikor egy random pillanatban sikerül teljesen felzaklatnom magam minden ok nélkül, mint például tegnap este, amikor egy Született feleségek maraton közben tartottam, szóval minden rendben volt Lola-univerzumban. Az a bajom, hogy én mindig tele voltam indulat-levezetési problémákkal (de amióta jógázom, ez sokat javult), ezért is nagy kihívás nekem a munkám, mert ugye túl nagy igazságérzettel rendelkezem, nagy a pofám, meg mindent látványosan reagálok le (ez viszont családi ökörség), mindezt a moziban meg fékeznem kell, mert ott mindig a vásárlónak van igaza, még akkor is, ha nem. Meg rágom a körmöm, meg rágom a szám, meg birizgálom a hajam, meg kaparom a lábam, szülinapomra kényszerzubbonyt szeretnék vidám sárga színben. Nagyon jó alany lehetnék egy szakdolgozathoz, valami pszichológia hallgatónak. Ingyenesen vállalom.

Az is érdekes, hogy még csak most kezdtem dolgozni, de már nagyon sok új dolgot tanultam meg az emberekről. Például én mindig mindenkit ösztönösen nagy vigyorral köszöntök, ők meg százból kilencvenkilencszer visszamosolyognak, kedvesek velem, csevegnek, nem zavarja őket, hogy bénázok a nachossal, kérdezgetnek, ez meg engem feltölt lelkileg. Valamilyen szinten minden ember ugyanolyan, mert pont úgy kedves velem a hátranyalt hajú csávó, aki menőnek akar tűnni a barátnője előtt, mint a félvér rasztasrác, a két gimis csaj, vagy a hatvan éves házaspár. Úgy fest, hogy a mosolyt nem csak az egyetemi tanárok értékelik, és ez már egy jó kiindulási alap nekem.
Apropó egyetemi tanárok, van egy, akivel folyamatosan beszólogatunk egymásnak, de úgy poénra megy az egész, pont most jövök az órájáról. Szerintem bír engem, mindig Lola művésznőnek hív, meg kolleginának, meg mindent lefikáz a tervrajzaimban, ma meg azt mondta, hogy nagyon demoralizáló személyiség vagyok. Meg is köszöntem.

- Maga milyen szakirányos is?
- Én? Erőszakirányos.

Ma meg megyünk partizni a legjobb barátommal, reménykedjünk, hogy most egyikünk sem hagy el semmit a józan ítélőképességen kívül. Valami abszurd úgyis fog történni, mi külön-külön is vonzzuk a hihetetlen dolgokat, hát még együtt. Majd dokumentálom.

De már a beosztásomat is titokban kell tartanom, mert anyám meg kitalálta, hogy ő majd beül a kocsiba, utazik 130 km-t, és a bostoni teadélután óta először elmegy egy moziba. Az én mozimba, amikor én dolgozok.

Hogyne, anyu, ahogy azt te elképzeled.
Csókoltat az elsőszülött lányod.

Szerelmespárok, akik az orrom előtt mennek ölre, mert a csaj nem engedi a pasinak a nagy popcornt, nektek mi dolgotok van egymással? Az anyám meg valószínűleg összepisilné magát a gyönyörűségtől, ha látná, azt a hatalmas tekercs hupikék törlőpapírt, ami a rendelkezésemre áll.

A tegnap estén bebizonyosodott a "Vigyázz, mit kívánsz" örök igazság, mert kaptam saját kasszát, és úgymond elszabadult a pokol, volt egy kolosszális nagy elütésem, de szerencsére volt annyi eszem, hogy rögtön sikítsak, ezért gyorsan hívtak egy srácot (cukisrác No. 4.), aki kitörölte e kis hibát. Lecseszést sem kaptam, semmi, mert mégiscsak második nap, meg is lettem dícsérve, hogy rögtön szóltam. Csak hát ez jól odavágott az önbecsülésemnek, miközben mosolyogva szolgáltam ki a népet, belül nagy háborúk dúltak ám a lelkemben, a lehető összes módon megkérdőjeleztem magam, mert mi van, ha még nem vagyok érett egy saját kasszára, ha rosszul számoltam le az elején a nagy nachos tálaimat, és ha elcseréltek a szüleim a kórházban? A műszakvégi kasszazárás billentette helyre a lelkemet, amikor kiderült, hogy mennyi jattot szedtem össze. Sokat, majdnem kétezer forintot, ezért csodálkozott is a főnökasszony, hogy milyen jó vagyok, meg kaptam buksinveregetést, szóval úgy tűnik végre hasznát veszem az arccsontozatomnak, I feel the love. Most hálás vagyok. Szerencsére olyan típusú embernek fejlődtem ki a húsz év alatt, aki mindig mosolyog, meg egyenesen a másik szemébe néz, és most először érzem ennek kézzelfogható előnyét. Vizsgákon kívül. Mert a mechanika kettes is elég szép volt, de nem kézzelfogható, ugyebár. A pénz meg igen.

Amúgy most jöttem jógáról, és istenien érzem magam, annak ellenére, hogy voltak pózok, amik egyébként meg sem kottyannak, de most nyögvenyelősen mentek. De már előre éreztem, hogy teljesen be van merevedve a lábam, ezért is esett most olyan jól. Innentől pedig egész nap hanyattfekszem és nem csinálok semmit sem.
Szobatársam meg már ma este lelép = igenigenigen vasárnap estig egy egyedül leszek.

Még csak egy napot dolgoztam, de már kiszolgáltam egy pasast, aki a Való Világban szerepelt (oké, ez gáz), hiány helyett többletet termeltem a kasszába (!!!), kifogtam a legcukibb srácot betanítónak, megaláztam magam, és majdnem egy véres gyilkosság elkövetője lettem, aminek az áldozata egy csaj lett volna. Leszólta nachosomat a ribanc. De aztán Viki szólt, hogy LolaLolaLolaLola, nyugi, én elintézem, megsúgta, hogy nekem van igazam, kiderült, hogy ő is utálja az embereket, aztán barátságkarkötőket kötöttünk egymásnak gyermekláncfűből. És ez a története annak, hogy hogyan döbbentem rá, hogy mi a legnehezebb része a munkámnak. Az a baj, hogy sosem voltam jó a barátkozásban, mert olyan nehezen adom ki a lelkem, nem olyan vagyok, mint anyám, aki tíz perc ismerettség után már az egész életét előadja a főiskolai éveitől számítva. A lányokkal meg még jobban nem tudok mit kezdeni, nem jutok velük soha egyről a kettőre. Ezért is van csak egy barátom, az is fiú, de nem panaszkodom, tegnap egész nap gondolt rám, cuki üzeneteket küldözgetett. Vikivel meg úgy érzem, rendben leszünk, ő már profi mindenben, ő mesélt a főnökről, én meg a tetoválásomról, szóval ez egy előnyös kapcsolat lesz, úgy érzem.

Hat órát dolgoztam és ez idő alatt igazából nemhogy leülni, de anyagcserét folytatni sem volt időm, este kilenc órára már úgy éreztem magam, mintha egy centrifugából húztak volna elő, nem is volt igazi addigra már a mosolyom. Sajnos az allergiámnak is szezonja van, az emberekre vagyok allergiás. Olyan ostoba, kulturálatlan emberek léteznek, néhánynak legszívesebben beledugtam volna a fejét a popcornsütőbe, rácsuktam volna az olajos tálca tetejét, úgysincs minek kipattognia onnan. Volt az a szőke nő például, akire negyed órát kellett várni, hogy leadja a rendelését, mert még telefonált a féltéglányi iPhone Z4534-ével. Mi meg csak ott álltunk, álltunk, vicsorogtunk mosolyogtunk.
Másik fájó pont az egyenruha, amit azzal a szilárd elképzeléssel öltöttem fel, hogy ugyan már, ez mindenkin szarul áll. De aztán jött a "Lola, te ma Tomival leszel", majd mutogatás egy tökéletes férfiegyed felé, akin tökéletesen állt az ing. Nem baj, kivétel erősíti a szabályt. Majd fél óra múlva "Lola, Tominak most el kell mennie, innentől tapadj rá Marcira". Ő még magas is volt, a mosolya olyan kis szerény, meg látszott rajta, hogy igazi kedves, rendes, helyes srác típus. Szíves örömest rátapadtam. Majd megjött a szomszéd kasszához a harmadik fiúka, aki szőke volt, és... fuck my life, ezek csak helyes pasikat foglalkoztatnak. Én vagyok a krumpli.
De összességében élveztem a melót, gyorsan letelt a munkaidő, kaptam Lolás névtáblát, egy percig sem unatkoztam, meg én már tudom, hogy mit kaptok ki, amikor kólát kértek, haha. Tetszik az érzés, hogy van munkám, úgy érzem, hogy jobban egyben van az életem. Ma is dolgozom, és tegnap azt mondta a Marci, hogy lehet, hogy már saját kasszát is kapok, meg ügyes vagyok. Amint ezt meghallottam, rögtön elkezdtek munkálkodni bennem a hataloméhes kis sejtjeim, alig várom már, hogy saját kasszám legyen.
Fél tizenkettőre értem haza, és olyan fáradt voltam, hogy most reggel tizenegyig aludtam. Már készítem magam estére, fenem a bicskáimat. Meg alig várom a holnap reggeli jógát, úúúú, az nagyon jól fog esni.

Engem nem az zavar, amit akkor elmondott a szórakozóhely homályában, két korsó sör felett. Megmondtam neki, én szeretlek, úgy, ahogyan vagy, te vagy a legjobb barátom, soha nem tudnálak megutálni. Tényleg komolyan gondoltam minden egyes szót, nem csak a helyzet hozta ezt belőlem.
Csak álmodozom, mert kellemesebb elképzelni olyanokat, hogy öt év múlva lézerkarddal vágom fel a szülinapi tortát, meg hogy én leszek majd az a lány az életében, akinek elég jó minőségű pillanatragasztója van ahhoz, hogy megreparálja a szívét, minthogy szembesüljek a valósággal. Vagy ez nem is jó kifejezés, mert pontosan tisztában vagyok én a helyzetemmel. Különben is, a köztünk lévő kapcsolat túl értékes ahhoz, hogy elrontsuk egy pár hónapos giccsparádéval. Túlságosan szeretem én őt ahhoz. Nem akarom, hogy valaha is megcsókoljon, az fura is lenne, van az a szerelem, amikor nem akarod, hogy megcsókoljon, elég ha néha megölel, csak hogy érezzem, ahogyan le-föl mozog a mellkasa. Nekem mindegy, hogy milyen módon szeret, csak szeressen nagyon. Ha mint a testvérét, nekem így is jó, nekem az is fer ajánlat. Leszek a testvére, néha tarkónütöm majd, meghúzom a haját, kilopom a hűtőből a túrókrémét, csak legyen rám szüksége, olyan mértékben, ahogyan nekem van rá. Amúgy gondoltam már arra, hogy direkt keresem a minél bonyolultabb helyzeteket, ami a szerelmet illeti, hogy véletlenül se kerüljek bele soha egy kapcsolatba. Isten őrizz, akkor meg kéne felelnem valakinek, meg jönne az az állandó stressz, hogy valamit elrontok, biztos nem tetszik neki a kék harisnyám, és emiatt majd jól kidob.

Biztos vannak, akik úgy vélekednek, hogy nem a legfényesebb ötlet összeköltözni a legjobb barátoddal, ha bele vagy szerelmesedve. Majd keresek egy csoportot Facebookon a témában.

48 perc rettegés az elkerülhetetlentől.
45 perc vágyakozás, hogy bárcsak valaki más lennék.
52 perc semmi sem jó.
12 perc fohász a lehetetlen reményekért.
[...]
3 perc vita egy veszett ügyért.
16 perc szenvedés, hogy túl késő már mindenért.