életem filigrán cérnája

A legújabb fejlemény szerint nekem ma és holnap kell dolgoznom délután négytől zárásig. Ez megint csak egy nagy excuse me, verzeihen sie, excusez moi, de én világosan közöltem, mikor megkérdeztek múlt héten, hogy nem tudok zárásig maradni, mert az hajnali egyet jelent, nekem még éjfélkor elmegy az utolsó vonatom és hévem is, harmadik vesém meg nincs, amit feláldozhatnék egy éjszakáért cserébe a Keletiben. Szóval ennyi volt, úgy döntöttem, hogy én köszöntem, de nem megyek sehová, kirúgatom magam, de azért holnap még elegánsan bemutatok nekik az iskolaszövetkezetnél. Utána valószínűleg tiltólistára kerülök, és a biztonságiak vetik rám magukat, ha be merem tenni a lábam a mozi területére (ezek szerint le kell mondanom az IMAX-ről). De nem érdekel. Az is felháborító, hogy Patrik meg már harmadik hete nem tud kezdeni, mert mondanak neki egy napot, aztán felhívják, hogy jaj bocs, nem lenne jó neked inkább a hétvége? Nem lenne jobb a szerda? Soha után kiskedd? A hétvégén már harmadszor rakták át, ezt is jól meg fogom én nekik mondani. Majd nevek nélkül, persze. 

Soha nem lesz pénzem Marc Jacobs parfümre, legalábbis nem mostanában, de azért sem izgatom magam különösebben, mert legalább nem leszek nyúzott a pénteki tablófotózáson úgyis csak nyár elejéig tudtam volna maradni, utána három hónapra külfölre utazom. A pénz meg nekem annyira nem számít, mármint kapom a szoctámot, meg az ösztöndíjat, abból fizetem a kolit, meg eléldegélek. És az a legjobb, hogy az anyám sem fog egy rossz szót sem szólni, sőt, szerintem bont egy chardonnay-t. Eléggé ette az ideg, hogy én éjjel tizenegykor tök egyedül mászkálok a VIII. kerületben, meg nem volt elájulva attól sem, hogy az elsőszülött lánya a felszolgálóiparban vállalt diákmunkát. Ő az a tipikus, mindent túlspilázó anya.

Most kezd egy csomó minden eszembe jutni a csütörtök-pénteki buliból. Abból a szakaszból, amikor még a VakEgérben voltunk, a becsempészett vodkát sutyiban öntögettük a Sprite-ba, Patrikkkal mi már nagyon be voltunk csiccsentve, összehortunk mindenfélét, ölelgettük egymást, Patrik két percenként adott egy nagy puszit a homlokomra, én később valamiért mondtam, hogy engem nem tudnak megszeretni az emberek, és ez rossz nekem, ő meg azt válaszolta, hogy neki mégis sikerült, nagyonnagyon. Kiveséztük a kapcsolatunkat, hogy milyen jó, hogy vagyunk egymásnak, meg mindent megbeszélünk, jó érzés, hogy van, aki törődik velünk.

Aztán most jövök rá, hogy nekem még soha nem volt ilyen barátságom, meg beszélgetésem. Ő mindig aggódik értem, keres engem, hiányol, ha hazamegyünk a hétvégére, hajnali háromkor és felhívhatnám, bármi bajom is van. Nekem még soha nem mutatta ki így senki, hogy szeret, mondani meg pláne nem mondták, én soha nem éreztem, hogy szeretnek. Nyilván a szüleim szeretnek, persze, de tőlük a lehető legtávolabb áll az érzelemkinyílvánítás (kivéve, ha az az elégedetlenség), ami pech, mert én meg igénylem az ölelgetést, legalábbis erre következtetek abból, hogy amióta van nekem Patrik, és megtudtam, hogy milyen az ölelgetés, azóta igénylem a dolgot.

Nyilván ezért is vagyok az az ölelgetős-részeg típus, legalábbis az én amatőr pszichológiai elemzésem szerint.