Minden olyan csendes, a parkoló kihalt, mi még mindig pizsamában vagyunk, müzlit eszünk, Mrs. Doubtfire-t nézünk, meg legújabb Doctor Who-t is néztünk, előbb meg lementünk a kávéautomatához, énekeltünk, visszahangzott az egész aula, és most olyan, mintha csak a miénk lenne az épület és valami járvány egyedüli túlélői lennénk. Ja, nem is, mert a levendulalilahajú metálnagyi portásnéni is túlélte valahogyan, de ezt már csak egy Kelly Clarkson szám után vettük észre sajna.

Tegnap éjszaka a híg borsófőzelékem után tértem rá a lelki dolgaimra, mert mégis van bennem annyi jómodor, hogy tudjam, nem illik vacsora közben olyan témát felhozni, ami miatt úgyis bőgni fogok és tele lesz a mindenség taknyos zsepikkel. Persze egy összevisszaság lett az egész, meg könnyek közt kifejtettem, hogy még soha senki nem jegyezte meg, hogy én hogyan ízesítem a teát, eddig még nem is volt senki, akit egyáltalán érdekelt volna ez, és olyan sokat jelent nekem, hogy ő meg megjegyezte. Nem is tudom, mit akartam azzal a résszel. Nem kellett túlmagyaráznom semmit, mert Patrik mondta, hogy egész éjjel aggódott értem, mert ő levágta, hogy mi a helyzet, csak túl későn, mikor már nem lehetett visszacsinálni a programot. Még bocsánatot is kért, pedig szerintem csak nekem kellett bocsánatot kérni a hisztimért, amit még saját magam sem tudok definiálni. Aztán dumáltunk az albérletről, itt meg elmondtam, hogy az nem kérdés, hogy vele akár már most azonnal összeköltöznék, de csakis vele, mással nem tudnék együtt élni a hülye kisebbségi komplexusaim miatt. Kiderült, hogy Patrik nem hívott meg senkit hozzánk, hanem a csaj találta ki, hogy jaj de jó, megyünk albérletbe, akkor ő jön hozzánk harmadiknak, olcsóbb lesz a lakbér, jó mindenkinek. De ne aggódjak, nem lesz plusz lakótárs, már el van intézve minden. Meg az is nagyon jól esett, hogy Patrik mondta, hogy ő csak velem akar összeköltözni, és olyan nincs, hogy nélkülem megy albérletbe, együtt megyünk, vagy sehogyan.

Hogy ezt így megbeszéltük, kérdeztem a tegnapról, ő meg elmesélte, hogy nem fog többet találkozni azzal a sráccal, nem tudja miért, de azt érzi, hogy nem is akarja azt az egészet, meg nincs értelme. Valamiért ezt is át tudom érezni, én másfél éve vagyok így, hogy nem akarok semmiféle kapcsolatba belemenni, hogy megszeressek valakit, aztán megismerjük egymás valódi arcát, csalódjunk, majd az egész átmenjen egy "ki rakja ki előbb a másik szűrét" vetélkedőbe, vagy egy "megtűrlek, legalább van valakim" monodrámába. Ezt is tök jól kitárgyaltuk, aztán bealudtunk, és álmomban most senki sem akart megetetni a dínóival, most csak hányni kellett felkelni hajnalban - nem álmomban. De utána rögtön sokkal jobban lettem, hamar vissza is feküdhettünk. Nem vagyok beteg, csak minden stresszt az emésztésem bán, meg  a testem kicsit gyenge mostanában, a menstruációm is kimaradt ebben a hónapban. Nem, nem vagyok terhes, csak egyszerű idegbeteg.

Volt egy tegnapi üzenet tőle viberen, hogy vett nekem teát, nulla cukorral, beteges mennyiségű citrommal, tudja, hogy így szeretem, én meg a mobilom hülye szerencsétlenkedései miatt ezt csak most kaptam meg, és most olyan furán érzem magam, mintha tele lenne a lelkem, ez pedig egyszerre szuperjó és kibírhatatlan. Sírni akarok, nem tudom miért, nem értek semmit magammal kapcsolatban.

Az éjjel valami fura álmom volt, amiben musicalszínésznő voltam, és egy jóképű, lengyel színésztársam elhívott randizni, én meg teljesen odavoltam, pedig a pasi csak tőrbe akart csalni és megetetni a dinoszauruszaival. Ezt így a héten már másodszor álmodtam meg.

A kakukk-csajról csak annyit tudtam meg, hogy képes két órát ülni a fején fóliával és már ez elég volt hozzá, hogy totális frászt kapjak, ami tényleg nem azért van, mert az én hajam meg olyan, hogy maximum a gázolaj + nyílt láng hajpakoláskülönlegesség tudna változtatni a kinézetén.
Ma délelőtt megyek bevásárolni, mert ugye be kell raktárazni az ünnepekre, ez meg nekem olyan szintű stresszt okoz, mint tizennégy éves koromban az üvegezés osztálykiránduláson, mert tuti elfelejtem a kávét, vagy a zsepit, vagy a müzlit, és mihez kezdek én mazsis müzli nélkül keddig. Még a büfé, meg a koliABC sem lesz nyitva, nem kapok mexikói tárkonyt sem olyan kis koporsó alakú dobozban, szóval ha elcseszem, tényleg csak az marad, hogy vonalzóból, 2B-s cerkából, meg cipőfűzőből összetákolt nyíllal elejtek magamnak egy feketerigót az erkélyről, és azt majd jól elsütögetem.

Amúgy tudom, hogy beszélnem kéne Patrikkal, főleg mivel hat nem fogadott hívást kaptam tőle az éjféltől hajnali négyig tartó intervallumban, vagyis még ott sem felejtette el a létezésemet. Ez annyira aranyos, annyira rá vall, annyira rossz ember vagyok. Már biztosítottam, hogy élek, i love you honey, este várlak haza vacsival, szegény ma is tizenkét órázik, ráadásul nyitástól, szóval egyenesen odament hajnalban. Tegnap egész délután velem volt, de minden témánk olyan szokásos hülyeséggel volt kapcsolatos, mint az orrvérzésem, meg a füves csoporttársaink. Kerültem a gondjaimat, mert én pocsék vagyok a komoly beszélgetésekben, mindig berezelek, aztán elpoénkodom a dolgaimat, mintha nem is lennének olyan fontosak nekem. Ez biztos azért is van, mert a családomban soha nem volt szokás megbeszélni a dolgokat, nálunk a gondok elordibálása a divat ott északon, úgyhogy inkább nem is mondok semmit.
Amúgy nehezen fogadta, hogy kihagytam a tegnap estét. Nem volt mérges, ő még soha nem volt rám mérges, szerintem rám nem is tud mérges lenni. Csak simán sajnálkozott, meg rosszul érezte magát, amiért én rosszul érzem magam, amiért én még rosszabbul éreztem magam, és ennek semmi köze nem volt az (ál)betegségemhez. De ma elmondom, hogy mit érzek, mert tartozom ennyivel neki is, magamnak is, meg a streptococcusoknak is.

Arcüreggyulladás = a leghitelesebb kifogásom 2007 novembere óta.

A látszat ellenére én tényleg nem vagyok büszke, ráadásul csak órák kérdése, hogy depresszióba essek, én soha nem hazudok Patriknak, meg most biztos tíz pontot zuhant a jófejségi indexem is. Ne is aggódjon senki, az univerzum engem sosem felejt el, már meg is kaptam a méltó büntetésem egy fél órája tartó orrvérzés formájában. Még soha nem vérzett az orrom, úgy tűnik, hogy most pótolom ezt a hiányosságot, ha már úgysem megyek sehová és ráérek ilyesmikre. Ráadásul én vérzékeny vagyok, szóval tényleg nem nagyon vérzik, de nem viccelek, mikor azt mondom, hogy már fél órája, folyamatosan. Mikor múltkor megvettem azt a százas papírzsepit, na az egy jó döntés volt.

Akadt egy kis gondom, vagy inkább akadt egy nagy kupac gondom, amik össze vannak gubancolódva egy nagy gondgombolyaggá. Elmesélem, de kusza lesz, meg szükségem van pár sorra, mire eljutok a probléma magjához. Szóval ha a bajomat egy bolygó felépítésével akarnám érzékeltetni, akkor a kéreg az, hogy ma este mennénk elvileg bulizni, és elvileg úgy volt, hogy hármasban, de a gyakorlatban csatlakozik hozzánk egy csaj, aki volt szíves meghívni magát az életembe szintén Patrik egyik ismerőse a gimiből, mint ZsomborKettő. Jön egy bulira, ezzel semmi gond, elrontja a nemek tökéletes arányát, de esélyes, hogy úgysem látnám őt többé. Még azt is lenyelem valahogy, hogy nem akartam nagyon kiöltözni, de így már muszáj lenne. Ám de a csaj kitalálta, hogy a buli nem  elég, ő ősszel jön harmadiknak a mi albérletünkbe, amibe Patrikkal tervezünk kiköltözni, és amibe már tök jól megálmodtunk kettő, azaz kettő piros babzsákfotelt - na ezen akadtam én ki.  Patrik lelkes, nálam meg az a ritka eset áll fenn, hogy nem merek megmukkanni, nagyon kényes témának érzem ezt, pedig minden sejtem tiltakozik.

Először azt hittem, hogy az a bajom, hogy nem ismerem a csajt, és természetesen nem akarok idegennel összecuccolni egy lakásba, akiről még azt sem tudom, hogy mivel eszi a palacsintát, mert mi van, ha nutellás típus? Én baracklekváros vagyok, ősellenség. De aztán tegnap este rájöttem, hogy nem ez itt a gond, mert ha mondjuk Zsombor jelentkezett volna be (Egy vagy Kettő, az mindegy), akkor semmi bajom nem lenne, meg akkor sem, ha a csaj csináltatna esetleg a kedvemért egy nemátalakító műtétet magán, csak úgy a békesség kedvéért. Az a baj, hogy lány. Utálom a velem egykorú lányokat, nem bírok önmagam lenni mellettük, nem bírom elviselni őket, feszélyezve érzem magam, meg furának, alsóbbrendűnek, korlátozottnak, meg rosszabbnak. Meglehetősen kiegyensúlyozott ez a kapcsolat, mert ők sem kedvelnek engem, kérdezzétek csak anyukám kolléganőinek a lányait, akikkel anya egyszer megpróbált összebarátkoztatni. Egy lány van csak, akivel fesztelenül, őszintén bírjuk egymást, de ő meg leszbikus, szóval nem tudom, ez mennyire ér. A probléma itt bennem van, én ezt tudom jól, félreértés ne essék, csak épp nem tudok változtatni rajta, így érzek és kész, mindig így éreztem, tizenhárom éves korom óta. Apa, miért tudtál egy nyomorult Y kromoszómát adni, miért van petefészkem, miért nem születtem inkább én is fiúnak. A fiúk meg a kutyák szerint jó fej vagyok, lehetnék spániel is, fiú spániel.

Nem tudom mi legyen, általában az a kedvenc megoldási módszerem a problémákra, hogy jövőLolára bízom az egészet, hogy ő majd megoldja jelenLola helyett, de ez most nemigen játszik, jövőLola ugyanúgy be van tojva, mint jelenLola. Vagy felhívhatnám a jógatanárom, hátha ő tudja a megoldást, úgyis mindig problémákról, meg lelki nyugalomról papol egész órán.

Bulizni sincs így már kedvem, de nem mondhatnám le, mert Patrik annyira megszervezte, basszus, még külön Facebook csoportunk is lett, be akar mutatni a fiúnak, meg minden. Jól benne vagyok nyakig, nagyon számít rám, én meg cefetül érzek, amiért... így érzek. Olyan, mintha nem lennék igazi barátja, pedig őt szeretem legjobban, isten látja lelkemet. Az sem túl bizalomgerjesztő rám nézve, hogy azok hárman jól ismerik egymást tizennégy éves koruk óta, én meg leszek az új lány, a madárfészek hajjal, színes harisnyában, ha valaki kilóg majd, az én leszek. Nagyon nem tetszik nekem ez a három-egy arány.

Beteget fogok tettetni, és nem is nagyon kell tettetnem, tényleg rosszul érzem magam, mindjárt hányok. Tudom, szar alak vagyok, nem kell mondani.