életem filigrán cérnája

Igen, tegnap éjszaka ugrott a következő szintre bennem az az érzés, hogy nekem ez túl sok. Konkrétan nem tudom, hogy mi, de az sok, és nagyon feszült vagyok mostanság. A hetem fényponja a szerda reggeli jóga, egyedül a királykék szőnyegen, két "most lazítsd el a puha szemgolyódat" utasítás között tudok kikapcsolni. Úgy az egész életem együttvéve, az érzelmi világom a feje tetejére állt (most láttam öltönyös macskákat a tumblrön...), az egyetem is stresszel (...monoklijuk is van...), a családom is idegel (...és teát is isznak. A macskák). Szeretnék lemenni egy nagy üveg Coca Cola Zeroért a kolipékségbe, mert úgy kívánom, de nem merek pizsamában odamerészkedni amióta ott dolgozik az a helyes gépészmérnökis srác, aki olyan cuki velem. A hülye libidóm. Felöltözni meg lusta vagyok.

Az is megvisel, ahogyan Patrik a fiúügyeiről mesél nekem. Mármint félreértés ne essék, az is megviselne, ha a lányügyeiről mesélne, az is megviselt, amikor az volt aktuális. Mindegy milyen ügye van, mindegyik megvisel egy kicsit, mert még mindig nem tudom, néha azt hiszem, hogy szerelmes vagyok belé. De annak a résznek örülök, hogy ezekről csak nekem mer beszélni, meg hogy legalább egyikünknek vannak ügyei. Ha már ismeretes, hogy jómagam az ezerhétszázas évek óta a remete életmódot preferálom. Az biztos, hogy féltékeny vagyok mindenkire, aki rá mer nézni, de ebből még nem tudom, hogy szerelmes vagyok-e, csak azt, hogy nagyon szeretem. Akit szeretek, arra mindig féltékeny vagyok, meg azon idegesítem magam, hogy ő is annyira szeressen engem, mint én őt. Néha irtó gonosz embernek érzem magam, mert annak idején mi hárman voltunk nagy barátok, de a másik lány nemtörődöm picsa csúnyán csalódást okozott nekünk, mi meg ketten maradtunk. Ha őszinte akarok lenni, akkor el kell mondanom, hogy én akkor - nem is olyan mélyen - örültem. Örültem, mert én mindig tudtam, hogy az a lány ilyen, örültem, hogy végre kisétál az életünkből, és akkor mi ketten még annál is közelebb leszünk egymáshoz, nem kell osztozkodnom. Így is lett. De nem bírok ezzel a sok szeretettel, nem bírom kezelni ezt a sok félelmet, mivel nálam ez egy ilyen kettő-az-egyben csomag. Félek, mert három hónapot leszek külföldön, és mi van, ha eltávolodunk. Jó, úgy van, hogy szeptemberben hazajövök és összeköltözünk, de ezt hiába mondogatom magamnak, akkor is félek, mert mi van, ha ősszel már nem én leszek élete szerelme, Lola. Ezért nem szeretek szeretni, ezért kerültem mindig az ilyesmit, mert ez ezzel jár, én meg csak vergődöm, mint egy fugu a japán halpiacon.

Napi #firstworldgirlproblem: nem tudom, mit kezdjek a bozontommal a pénteki fotózásra. Nem kéne kilógnia a képből, de olyan macera kivasalni, meg anyám szerint hagyjam csak természetesen, hiszen az vagyok én. Egy pudli.

A kép csalás egy kicsit. Mármint buli előtti, arra meg körülbelül két órát készülök, szóval nem ér, mert a nem frissen mosott hajam bolyhosabb és kócosabb. De nem kisebb. Amúgy egyedül bulin nem érzem tehernek a génjeimet.

Szép nap ez a mai, egyébként, megjött az ösztöndíj + szoctám koktél, újra az egyetemi felső tízezer tagja vagyok.